15. A személyes létező megjelenése.

A cselekvés (műveleti) terében idővel a töredezett memória is probléma, mert nem terjesztheti ki a megvalósíthatót, valami elgondolhatót, mikor a rendszer közösségi terében a kezdettel találkozik, a rendszerhalállal. Az emléktelen ismeret a gondolati folytonosságot veszélyezteti, az egzisztenciák hálózata (a közösségi gondolat) kódolt belső hiba miatt zárt lesz. A végidő közelsége általános, amikor az eltérő személyes létezők a bezáródás miatt, kereteik nélkül az elfogadható megoldást kizárják. Ha az Egység a valóság megjelenési formáiról képet alkot segítség és segédfogalmak nélkül, a szabadság reflexiós kényszer az egzisztencia válasza, ami kerüli az önreflexiót, és belátása csak lelki dráma. Ez a zártság eredetileg nincs meg a három monoteista vallásban. Mert ahol az ígéretekre alapoz a hit, a tanítás által a valóság visszamutat az ígéretre. A végre források mutatnak, és a kezdetektől ide vezető út örvénymentes. A szakrális és a profán ilyen, mert személyes kifejezési forma. Egyik feltételezi a másikat, az egyik tanít a másik megoszt, mégis a testbe hívott Ige a személyes keretei nélkül rendszerhiba. Ígéretek valósága a keretek közötti személyesség.

Ígéretnek nevezhető az, ami elég konkrét, a világidő vége felől közelítő személyes létezőnek ahhoz, hogy töredezett memóriája képes legyen ajtókat nyitni a szavakra, válaszolva ígéretekre. Beteljesedés az ígéret vége, ami lehet múltbéli folyamat, és feltételezés is maradhat. Az Egység befejezetlen, mint "Az érzékelés mélységeinek apadó forrásai", ami még képes rámutatni a kezdetre. Az üzenetek, a szavak korlátjai miatt is, az ellentmondások felé vezető útra nyitnak egy kaput. Az egzisztenciális és személyes válasz kerete és vonzata a múlt. Történetében egy rokkant házaspár leírja hogyan vezet az út az alanyi lét tárgyias kezdetétől a személyességéig. Amint a hegy tetöjétől jutva el a hídig, nem különböztethették meg a múlttól a jövőt. Az apadó források ideje nem tehető időben az áradás kora elé, épp fordítva, csak későbbre. A szilárd boltozatban élő kövek azonban a felhők áradását egy ígéretben hírül adták az új nemzedéknek. Az új ég és föld két keretben személyes lesz hídnál, és nem alanyi.
.
Mikor a világ „kész” lett, elfogadja övéinek a süketek és a vakokat? Sokszor ellenséges közösségekről, hálózati alanyokról elmondható, hogy van jó válaszuk a támadó hatalom vádjaira. Ki tudják hívni a tárgyi keretek közül a segítőit, aki nem támadó természet, mert az Egység sajátos tapasztalata, hogy az Egy értelemhez tartozás felismerés, és nem mindig a hallott mondatokból következik. Jellemző módon elérkezik a pillanat, amikor épp fordítva, a személytelenségben, az alanyi bezáródás miatt csak a reflexiókban találja meg a szemléleti forrását valaki, vagy válaszaiban csak gyenge alanyi reflexiókat képes. A kérdezés közös fellépés forrása lehet, mert a vágyakozás olyan, mint a beteg szomjúsága. Ezért a személyesség és az egység a diabolikus, okkult személyes létezőknek is az alap szava, a kísértés eszközeként használva az ígéret és a szavak áradatát, vagy a némaságot. Így a lelki szegény, ha megkülönböztetéssel nem is tud élni, kérdeznie, reflektálnia kell.

A keresztjét megtaláló alany és az irgalmasság kapcsolatáról Szent II. János Pál így ír: „Az Egyháznak legfontosabb teendők között kell számon tartani – szüntelenül, de mostanában különösen is…hogy hirdesse, és beolthassa az életbe az irgalom misztériumát. De ez a misztérium nem csak a hívők közösségéből álló Egyház, hanem bizonyos értelemben minden ember számára is…egy másfajta élet princípiuma, mint amelyet az az ember tud kialakítani, aki a benne működő hármas kívánság hatalma alatt áll (…)”. A "hármas kívánságra", ami jelenti a test kívánságát, a szem kívánságát és az élet kevélységét a személyes létező válaszol. (1Jn 2,15-17)

Hogyha kérdezni kell a létre, gyakorlatilag az irgalom értelmezése kikerülhetetlen, mert különbséget látok a bűn és a kitaszítottság között, minek azonos gyökérzete látszólagos, keretei mégis eltérők. A test dolgai és a lelki dráma azonban más dolog. Az ember állapot béli felelőssége, és annak vállalása keresztünk nyilvános elfogadása. Ezt mondja a Lélek: „Mindig, ahányszor harcolni akar az ellenség annyiszor látta a test hármas kívánsága miatt, hogy ti annyiszor maradtok vakon, ahányszor ők láttak. Nem akartam eddig, hogy az ellenséghez térjetek, mert tudtam, hogy süketen és vakon enyém maradtok, míg az ellenség látta vélt győzelmét, és engem elveszített. Láttam, hogy saját ellenségképe dőlt a fejére. Győzni vélt a látó, és engem hazudott vesztesnek. Eddig a vak nem mondhatta tehát, hogy ismer engem. Így olyanok maradtatok, mint a gyermek, aki szereti apját, de közben nem ismeri titkait. Kiben az élet örömhíre megmarad tehát, a harc előtt is, ma ez jogos tulajdonává lesz. Mert az elveszettnek írás készült, két papírt kaptok. Egyiket az ellenségtől, miben jogot kaptok a hatalom hivatalosai között, amikor harcolni kell. Ha élve maradtok ezt a jogot visszavonják. Egy másik írást is kaptok. A én írásom visszaállítja az ellenségnek és az elveszettnek közös jogát, a népek jogát, a nemes utódokét, miben jogot kaptok arra, hogy az elveszettek között engem megkeressetek”. Egy írás marad érvényes, ami a közösség Egységére, a szabad választásban meglévő áldozatra személyesen mutat.

Áldás az Úrban!
Béke és szeretet!

Collatio Tomi

14. Az érzékelés mélységeinek apadó forrásai.

Egy rokkant házaspár ismerkedik mankóival és érlelődő új élettel, miközben kivonják magukat a terápiás kényszer alól, és kérdésekre, hogy mi végre teszik, azt válaszolják, hogy így boldogok, és a szabadságban is képesek mozgáskorlátozottan élni. Azon túl, a terápiás csoportban maradó többi tagot is boldognak látják, így okuk sincs arra, hogy maradjanak még. Hasonlóan beszélnek, mint akik a lelki drámák kényelmetlen, szerepjátékaiban mégis vidám világában éltek, dolgoznak. A rokkant nyugdíja miatt, rokkantságának igazolásért, egzisztenciája miatt tölt el három évente néhány hónapot terápiás kezelésen.

A közbeszéd nem kérdezi a múltról és jövőről, valamint arról, hogy mit üzen a ma élő emberek és a jövő nemzedéknek, én is kitérnék a válasz elől. Két okom van. Mert válaszom mögött rejtett görcsök, negatív tapasztalatok mellett, érzékelésem elegyedik a naivitás oktalan derűjével. Hármas kívánság él bennem, mint az emberekben, az elfogadás, a követés, és a megosztás öröme. És már tapasztalati összegzésként kitalálták nélkülem is, az általános és korrekt metódust, akkor jó okkal tudomásul veszem. Ha mégis, én most megkérdezném, a múlt és a jövő válaszra váró kérdéseiről az ismeretlent, hogy milyen válaszai vannak, tipikus feleletekkel számolhatnék. A válaszadók egy része röviden elmondaná, hogy primitív a kérdésem, vagy provokáció, mert senki nem foglalkozik ezzel, és tudható is, hogy az élet kérdéseire a megszülető élet a válasz, az pedig majd maga válaszol idejében, ha akar. A „fatális félreértés” sem ismert a közbeszédben, amikor a folyamatban lévő esemény részletének megismerése után szóbeszéd lesz valami, amit a rekonstrukcióban később igazolni kényszerülnek, mikor maga a történés részlete félreértések sorozatával terjeszkedik fonémává, ami így a történet alanya számára ismeretlen marad.

Észrevehető a közbeszéd hiányában azt is, hogy kevés rásegítéssel meglepően sok ember gyermeki módon válaszol monológokkal a múlt és jövő ismertnek vélt létező válaszaira, amikor a „válaszok” közül egyet kiragadva kritikus véleményt mondhat. A témafüggő ember okos közbeszélő, az oktalan ritka. Ezeken belül lehetséges, hogy többnyire közösségekben fogalmazódnak meg a válaszok, ahol kizáró okok miatt, múltról-jövőről a kérdező oktalan nem tud, a maga titkát kibeszélni értelmetlen.

Az elfogadás, a követés, és a megosztás öröme hármas kívánság az emberekben. A rokkant pár életének alakulásáról keveset írhatok, a források kiapadásának ideje van, korábban a hegyről egy régi forrás barlangjaitól vezette le őket az út a hídhoz. A oktalan útért, és a hídért: Dicsőség az Úrnak! Szegények és betegek beszéltek erről, mutatták meg, hogy merre mentek. Akkor az áramlással ellentétesen irányban, az ott épült a régi híd még bővizű folyó felett vezette át, és talán átjutottak az „értelmesebb” életbe, a hely nevezhető első nyilvánosságnak, lefele és felfele is tekinthetünk.

A koldusnak fájdalmas tudása van a helyről, a megbomló egység várt következmény itt. A „hatalmi” világban, amikor a rendezvények kezdődnek, már tudható, hogy a második nyilvánosságból nem következik az első. Az érzékelhető csoda nyilvános, diszkréten hiteles. A koldus ránéz a lehajlóra, látja a pénzt a kezében, azt is, hogy mankóra támaszkodik az adakozó, és viszonzásként felkínál egy darab száraz kenyeret. A kútról fognak még beszélni, és a barlangról, ami a hegyek belső titka, és aki a koldusnak hírt hoz, az kenyeret kap.

Magasba emelné a bűn az emberi tudatot, egzisztenciája a föld robotosát megkötözi. Ezért tud bűnözőkkel egyezkedni a hídon, de a törvénytelen uralom zárt belső törvénye, a törvény helyett megkötözi. A gazda rosszul gondozott földjén robotos marad. A magasságban lakó fejedelemség nem arany várost épít, múltja és jövője az elapadt forráshoz köti. Meneküljetek a rossz gazda földjéről, ne gondozzátok azt, amire nincs gondja. Amíg a fejedelemségekben az örökösödési háború tart, addig a magasság még tud rombolni. Tagadja meg szolgálatát ezen a földön, aki bezártan, megvetetten raboskodik itt sokakkal. Szolgáljon bárhol idővel, akkor is örököse marad a gazdátlan és gondozatlan földnek.

Amikor összegyűlnek a felső vizek az földet és eget elválasztó boltozat fölött, fény és árnyék látszik a felhőkön. Aki fentről való látja azt is, hogy jó a lélek szegénysége. Megszületni itt a földön és számos helyen a szolgálatra jó, ahol a Lélek áradása ritka, elvonul az örömmel és a bánattal, mint a felhő. Ahol az ég és föld között a boltozaton rossz és jó nincs szétválasztva, ott a kegyelmi erő, a törvénytelenség és a törvényesség a földjébe helyezett köveket megtöri, vagy a kövekben lévő megeredt hajtásokat, vízzel táplálja. Egy hatalmas hegy van a talapzaton, és ha az engesztelő bot erre mutat, akkor a felhők is kiárasztják a földre az esőt, rosszra és jóra. Eljön a Lélek korszaka, az utolsó idő, ami egy könyvben, a Jelenések Könyvében írva van beteljesedésre vár. A föld már elnyeli az esők vizét, és a felhő sem árad túl, hogy a sziklára mutató látni fogja természetét a fentieknek a tűzben. Az alapok az élő kövek, a sziklák nagy részét már domb szerűen föld takarja és négy forrás táplál egy tározót. Kevesebb vagy több víz látszik kiáradni a forrásokba. Az igazság mértéke szerint, mert amikor a boltozat alatt épülő várost külső és belső tűz égeti, emelkedik vagy csökken a mérték. Ahol elhatalmasodott a bűn, túlárad a kegyelem.

Az Emberfia születik és meghal, belső törvényei élő kövek, melyek szétporladhatnak, mégis a bennük az égő kicsiny csipkebokor ágacska megered, ezek világítanak élő eredetben. A gazdátlan földről, honnan kimenekültem, a szolgálat végén visszatérek, élve vagy holtan. Bezárt az önértelem a börtönébe és leírtam, amit az élő kövek természetéről megismertem, amit az engesztelésről érzek, és a jelenről még tudok.

Hívást éreztem, hogy válaszoljak: hallja a szolgát a beszélő. Megpróbáltam az arany természetét, de bezárta kapuit a város a korona előtt. Kinn az égő arany, bent a bezárt alany. Az arany a városába bezártakat fénykehely sugárzással világítja meg. Égető tüze a bezáruló múltnak nem éget többé idebent, mert az itt bezártak a lélek lángjához igyekeznek, a jövőben a város alászáll, mert a belső tér hideg marad, így a koronát belül is megpróbálja a lélek tüze. Azután, hogy az ajtók a földre éréskor felcsapódtak, akkor ismét belobban a tűz, és belülről égeti ki a hideg aranyat. Akik kintebb állnak, bentebb menekülnek, és életben maradók a lélekben egységben a királlyal, aki életre keltheti halottjait. Kifele tart az új földre a tűzben próbált arany városból a kapukat a látók nemzedéke, kik életre keltek a Lélekben.

A közeli föld dermedő csendjébe lépve a felhők homokos kiszáradó talajt, sarjadó életre fordult élő köveket látnak, égő csipkeágak csillagvirágzásából, az anyagvilág belső csendjéből kilépő az anyag jelenéseinek mulandóságába lép a látható. A kereső remény halk emlékénekére figyelők előtt a kapuk megnyíltak, de a múlt még elvakít. A város felcsapódó kapuit észre sem véve, hallgatják énekét a pólyában talált gyermekről, az angyali szellemek útmutatását. Szelleme a földi dalnoknak fel nem foghatja, mit énekel majd, mégis énekelni fog. A tűzről, ami a kapukon berobban nem tud a dalnok, új énekének halálos szomorúsága visszhangzik csupán.

Most a kihűlt arany korona hűvöse megnyugtatja a bezártat. Ha majd látja belül is lángolni az aranyat, akkor az idők teljesedése a kapukon a megmentőnk jele. Valami marad a kezdeti időből: akit arról a látástól a fénykehely vonzotta el figyelmét, az most szemét letakarva szemlélheti, a hit kezdeti nyugalmát, a hetedik napot.

13. Már látjátok.

A testi ismereteket a közelállók elbeszélései, a tanácsok és terápiák, a ráció általános válaszai érlelik, mégis a test megszólítása szükséges, hogyha megcsaltnak érzi magát lélekben vagy szellemében valaki. Képzeteink és az érzékek jók is, rosszak is lehetnek. A lélek önmaga ritkán szólal, akkor, akkor sem azért tanúsítja létezését, mert vannak hozzá hasonlók. Ha a lélek lesz megszólított akkor beszéljenek akármit is a hasonlók, akkor is gyökeret ereszt közöttünk. Egy érlelődése a fejlődésében azután közösségi érzetben gyümölcsözik. Egységesen nem csak a kiszólítóra mutatnak a gyümölcsök, hanem az lesz minden fejlődés alapja, amit az Egy szellemében hordozni tud majd.

Egy letagadhatatlan fejlődés tehető láthatóvá, mikor a fejlődő magatartásforma keresi a természete szerinti azonosságát a hasonlóban. Az elvadult természet is talajt talált amikor kezdi hullatni magjait Az önértelem a közösségi egységesben, ahol a kövek némaságát ordítást követi, és követi a megcsalót a megcsalt lelki halála, a láthatatlan elvadult gyümölcstelen. Ha csak az önértelem értékeli mire rámutatnak az érzékek, hogy a rossznak látott valóság felett van hatalma, akkor az Egy nem fogja tudni érzékein, vagy lelkén keresztül maga kimondani, hogy a teste némán hálót készít magának a reflexiós kényszerben. Ami közösnek tekinthető, az lehet háló szellemünk és a lélek számára, mégis érzékeink az egy Test szenvedésére érzéketlenek, ha nem ismerik az irgalom kegyelmét. Ki látja meg az Egy Testet az Egységben? Ösztönös tulajdonsága az embernek szenvedéshez való viszonya, ilyen-olyan élő kövekké lett széttöredezett közösségi emlékezetben nehezen tud ismét a fővel egyesülni, talán képtelen is a szenvedés keresztjét felvenni. Sok út kínálkozik, kevesen találják a keresztjüket lelki tanítás nélkül. A világ nem kínál magában ilyen választ az embernek.

Ismerem történét két embernek, akik hálójukban ráismertek egy halacskára, egyik a másik hálójában, ki-ki ott találta meg a magáét. Talán lényegtelen, hogy házaspárról van szó, később azonban fontos lett ez. Mindkettő hasonló utat járt, a tanulás más módját választották az iskolában. Az iskolai közösség határozta meg életükez, nem az eredményes tanulás. Változás történt közben, egy közösségben lazább, majd egyre szorosabb kapcsolatba kerültek egy harmadik emberrel. A vonzó harmadik fontos lett, kialakított egy sikeres hálózatot, ahol a két ember szerepet vállalt és házasságuk elött újra tanulni kezdtek. A szerep formálni kezdte a házaspárt, és a történet végén, egy este a harmadik ember új csoportba került. Változások a házaspár életében is történtek, ahogy tudom mindkét háló elszakadt, ez egyik halacskát itt, a másikat ott bántotta a háló elszakadása. Ismét iskolába kerültek a történet szerint.

A leírt pontos történet egy jól megírt dráma, ami lényegében nem sokkal több. A történet mégis színpadra került, és a szerepjátékban egy sötét éjszakán a közös tűz mellett két apró ágat égetett meg a házaspár, így jelezték életük megváltozását. Amikor lángot fogtak az ágak két kövön ültek a tűz mellett. Szomorúságuk kezdetét mutatták be így, hogy szabad akaratuk volt ugyan, de mint megégett életágak, a közösségben nem maradt életerő bennük. Hogy gyökeret is ereszthetnek az élő kőben, azt a harmadik személy később mondta el nekik. Ki vagy Te, harmadik? Az én életemben a kérdésre a szerepjátéktól eltérő választ kaptam. A harmadikat nem találtuk, mert a menedékhelyről elköltözött. Félállásban betegkísérő voltam, a társam is, de valójában mi is betegei voltunk a hálónak. Mint élő ágak, akikben maradt vágy a szabad életre, kiléptünk szanatórium hálójából. Korlátok közt találtuk meg az ajtót. A menedék fedezékét elhagyva, mankóinkkal léptünk csodálkozó világban, és ujjongók közt a harmadik is látva mindezt, rámutatott keresztünkre.