A cselekvés (műveleti) terében idővel a töredezett memória is probléma, mert nem terjesztheti ki a megvalósíthatót, valami elgondolhatót, mikor a rendszer közösségi terében a kezdettel találkozik, a rendszerhalállal. Az emléktelen ismeret a gondolati folytonosságot veszélyezteti, az egzisztenciák hálózata (a közösségi gondolat) kódolt belső hiba miatt zárt lesz. A végidő közelsége általános, amikor az eltérő személyes létezők a bezáródás miatt, kereteik nélkül az elfogadható megoldást kizárják. Ha az Egység a valóság megjelenési formáiról képet alkot segítség és segédfogalmak nélkül, a szabadság reflexiós kényszer az egzisztencia válasza, ami kerüli az önreflexiót, és belátása csak lelki dráma. Ez a zártság eredetileg nincs meg a három monoteista vallásban. Mert ahol az ígéretekre alapoz a hit, a tanítás által a valóság visszamutat az ígéretre. A végre források mutatnak, és a kezdetektől ide vezető út örvénymentes. A szakrális és a profán ilyen, mert személyes kifejezési forma. Egyik feltételezi a másikat, az egyik tanít a másik megoszt, mégis a testbe hívott Ige a személyes keretei nélkül rendszerhiba. Ígéretek valósága a keretek közötti személyesség.
Ígéretnek nevezhető az, ami elég konkrét, a világidő vége felől közelítő személyes létezőnek ahhoz, hogy töredezett memóriája képes legyen ajtókat nyitni a szavakra, válaszolva ígéretekre. Beteljesedés az ígéret vége, ami lehet múltbéli folyamat, és feltételezés is maradhat. Az Egység befejezetlen, mint "Az érzékelés mélységeinek apadó forrásai", ami még képes rámutatni a kezdetre. Az üzenetek, a szavak korlátjai miatt is, az ellentmondások felé vezető útra nyitnak egy kaput. Az egzisztenciális és személyes válasz kerete és vonzata a múlt. Történetében egy rokkant házaspár leírja hogyan vezet az út az alanyi lét tárgyias kezdetétől a személyességéig. Amint a hegy tetöjétől jutva el a hídig, nem különböztethették meg a múlttól a jövőt. Az apadó források ideje nem tehető időben az áradás kora elé, épp fordítva, csak későbbre. A szilárd boltozatban élő kövek azonban a felhők áradását egy ígéretben hírül adták az új nemzedéknek. Az új ég és föld két keretben személyes lesz hídnál, és nem alanyi.
.
Mikor a világ „kész” lett, elfogadja övéinek a süketek és a vakokat? Sokszor ellenséges közösségekről, hálózati alanyokról elmondható, hogy van jó válaszuk a támadó hatalom vádjaira. Ki tudják hívni a tárgyi keretek közül a segítőit, aki nem támadó természet, mert az Egység sajátos tapasztalata, hogy az Egy értelemhez tartozás felismerés, és nem mindig a hallott mondatokból következik. Jellemző módon elérkezik a pillanat, amikor épp fordítva, a személytelenségben, az alanyi bezáródás miatt csak a reflexiókban találja meg a szemléleti forrását valaki, vagy válaszaiban csak gyenge alanyi reflexiókat képes. A kérdezés közös fellépés forrása lehet, mert a vágyakozás olyan, mint a beteg szomjúsága. Ezért a személyesség és az egység a diabolikus, okkult személyes létezőknek is az alap szava, a kísértés eszközeként használva az ígéret és a szavak áradatát, vagy a némaságot. Így a lelki szegény, ha megkülönböztetéssel nem is tud élni, kérdeznie, reflektálnia kell.
A keresztjét megtaláló alany és az irgalmasság kapcsolatáról Szent II. János Pál így ír: „Az Egyháznak legfontosabb teendők között kell számon tartani – szüntelenül, de mostanában különösen is…hogy hirdesse, és beolthassa az életbe az irgalom misztériumát. De ez a misztérium nem csak a hívők közösségéből álló Egyház, hanem bizonyos értelemben minden ember számára is…egy másfajta élet princípiuma, mint amelyet az az ember tud kialakítani, aki a benne működő hármas kívánság hatalma alatt áll (…)”. A "hármas kívánságra", ami jelenti a test kívánságát, a szem kívánságát és az élet kevélységét a személyes létező válaszol. (1Jn 2,15-17)
Hogyha kérdezni kell a létre, gyakorlatilag az irgalom értelmezése kikerülhetetlen, mert különbséget látok a bűn és a kitaszítottság között, minek azonos gyökérzete látszólagos, keretei mégis eltérők. A test dolgai és a lelki dráma azonban más dolog. Az ember állapot béli felelőssége, és annak vállalása keresztünk nyilvános elfogadása. Ezt mondja a Lélek: „Mindig, ahányszor harcolni akar az ellenség annyiszor látta a test hármas kívánsága miatt, hogy ti annyiszor maradtok vakon, ahányszor ők láttak. Nem akartam eddig, hogy az ellenséghez térjetek, mert tudtam, hogy süketen és vakon enyém maradtok, míg az ellenség látta vélt győzelmét, és engem elveszített. Láttam, hogy saját ellenségképe dőlt a fejére. Győzni vélt a látó, és engem hazudott vesztesnek. Eddig a vak nem mondhatta tehát, hogy ismer engem. Így olyanok maradtatok, mint a gyermek, aki szereti apját, de közben nem ismeri titkait. Kiben az élet örömhíre megmarad tehát, a harc előtt is, ma ez jogos tulajdonává lesz. Mert az elveszettnek írás készült, két papírt kaptok. Egyiket az ellenségtől, miben jogot kaptok a hatalom hivatalosai között, amikor harcolni kell. Ha élve maradtok ezt a jogot visszavonják. Egy másik írást is kaptok. A én írásom visszaállítja az ellenségnek és az elveszettnek közös jogát, a népek jogát, a nemes utódokét, miben jogot kaptok arra, hogy az elveszettek között engem megkeressetek”. Egy írás marad érvényes, ami a közösség Egységére, a szabad választásban meglévő áldozatra személyesen mutat.
Ígéretnek nevezhető az, ami elég konkrét, a világidő vége felől közelítő személyes létezőnek ahhoz, hogy töredezett memóriája képes legyen ajtókat nyitni a szavakra, válaszolva ígéretekre. Beteljesedés az ígéret vége, ami lehet múltbéli folyamat, és feltételezés is maradhat. Az Egység befejezetlen, mint "Az érzékelés mélységeinek apadó forrásai", ami még képes rámutatni a kezdetre. Az üzenetek, a szavak korlátjai miatt is, az ellentmondások felé vezető útra nyitnak egy kaput. Az egzisztenciális és személyes válasz kerete és vonzata a múlt. Történetében egy rokkant házaspár leírja hogyan vezet az út az alanyi lét tárgyias kezdetétől a személyességéig. Amint a hegy tetöjétől jutva el a hídig, nem különböztethették meg a múlttól a jövőt. Az apadó források ideje nem tehető időben az áradás kora elé, épp fordítva, csak későbbre. A szilárd boltozatban élő kövek azonban a felhők áradását egy ígéretben hírül adták az új nemzedéknek. Az új ég és föld két keretben személyes lesz hídnál, és nem alanyi.
.
Mikor a világ „kész” lett, elfogadja övéinek a süketek és a vakokat? Sokszor ellenséges közösségekről, hálózati alanyokról elmondható, hogy van jó válaszuk a támadó hatalom vádjaira. Ki tudják hívni a tárgyi keretek közül a segítőit, aki nem támadó természet, mert az Egység sajátos tapasztalata, hogy az Egy értelemhez tartozás felismerés, és nem mindig a hallott mondatokból következik. Jellemző módon elérkezik a pillanat, amikor épp fordítva, a személytelenségben, az alanyi bezáródás miatt csak a reflexiókban találja meg a szemléleti forrását valaki, vagy válaszaiban csak gyenge alanyi reflexiókat képes. A kérdezés közös fellépés forrása lehet, mert a vágyakozás olyan, mint a beteg szomjúsága. Ezért a személyesség és az egység a diabolikus, okkult személyes létezőknek is az alap szava, a kísértés eszközeként használva az ígéret és a szavak áradatát, vagy a némaságot. Így a lelki szegény, ha megkülönböztetéssel nem is tud élni, kérdeznie, reflektálnia kell.
A keresztjét megtaláló alany és az irgalmasság kapcsolatáról Szent II. János Pál így ír: „Az Egyháznak legfontosabb teendők között kell számon tartani – szüntelenül, de mostanában különösen is…hogy hirdesse, és beolthassa az életbe az irgalom misztériumát. De ez a misztérium nem csak a hívők közösségéből álló Egyház, hanem bizonyos értelemben minden ember számára is…egy másfajta élet princípiuma, mint amelyet az az ember tud kialakítani, aki a benne működő hármas kívánság hatalma alatt áll (…)”. A "hármas kívánságra", ami jelenti a test kívánságát, a szem kívánságát és az élet kevélységét a személyes létező válaszol. (1Jn 2,15-17)
Hogyha kérdezni kell a létre, gyakorlatilag az irgalom értelmezése kikerülhetetlen, mert különbséget látok a bűn és a kitaszítottság között, minek azonos gyökérzete látszólagos, keretei mégis eltérők. A test dolgai és a lelki dráma azonban más dolog. Az ember állapot béli felelőssége, és annak vállalása keresztünk nyilvános elfogadása. Ezt mondja a Lélek: „Mindig, ahányszor harcolni akar az ellenség annyiszor látta a test hármas kívánsága miatt, hogy ti annyiszor maradtok vakon, ahányszor ők láttak. Nem akartam eddig, hogy az ellenséghez térjetek, mert tudtam, hogy süketen és vakon enyém maradtok, míg az ellenség látta vélt győzelmét, és engem elveszített. Láttam, hogy saját ellenségképe dőlt a fejére. Győzni vélt a látó, és engem hazudott vesztesnek. Eddig a vak nem mondhatta tehát, hogy ismer engem. Így olyanok maradtatok, mint a gyermek, aki szereti apját, de közben nem ismeri titkait. Kiben az élet örömhíre megmarad tehát, a harc előtt is, ma ez jogos tulajdonává lesz. Mert az elveszettnek írás készült, két papírt kaptok. Egyiket az ellenségtől, miben jogot kaptok a hatalom hivatalosai között, amikor harcolni kell. Ha élve maradtok ezt a jogot visszavonják. Egy másik írást is kaptok. A én írásom visszaállítja az ellenségnek és az elveszettnek közös jogát, a népek jogát, a nemes utódokét, miben jogot kaptok arra, hogy az elveszettek között engem megkeressetek”. Egy írás marad érvényes, ami a közösség Egységére, a szabad választásban meglévő áldozatra személyesen mutat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése