15. A személyes létező megjelenése.

A cselekvés (műveleti) terében idővel a töredezett memória is probléma, mert nem terjesztheti ki a megvalósíthatót, valami elgondolhatót, mikor a rendszer közösségi terében a kezdettel találkozik, a rendszerhalállal. Az emléktelen ismeret a gondolati folytonosságot veszélyezteti, az egzisztenciák hálózata (a közösségi gondolat) kódolt belső hiba miatt zárt lesz. A végidő közelsége általános, amikor az eltérő személyes létezők a bezáródás miatt, kereteik nélkül az elfogadható megoldást kizárják. Ha az Egység a valóság megjelenési formáiról képet alkot segítség és segédfogalmak nélkül, a szabadság reflexiós kényszer az egzisztencia válasza, ami kerüli az önreflexiót, és belátása csak lelki dráma. Ez a zártság eredetileg nincs meg a három monoteista vallásban. Mert ahol az ígéretekre alapoz a hit, a tanítás által a valóság visszamutat az ígéretre. A végre források mutatnak, és a kezdetektől ide vezető út örvénymentes. A szakrális és a profán ilyen, mert személyes kifejezési forma. Egyik feltételezi a másikat, az egyik tanít a másik megoszt, mégis a testbe hívott Ige a személyes keretei nélkül rendszerhiba. Ígéretek valósága a keretek közötti személyesség.

Ígéretnek nevezhető az, ami elég konkrét, a világidő vége felől közelítő személyes létezőnek ahhoz, hogy töredezett memóriája képes legyen ajtókat nyitni a szavakra, válaszolva ígéretekre. Beteljesedés az ígéret vége, ami lehet múltbéli folyamat, és feltételezés is maradhat. Az Egység befejezetlen, mint "Az érzékelés mélységeinek apadó forrásai", ami még képes rámutatni a kezdetre. Az üzenetek, a szavak korlátjai miatt is, az ellentmondások felé vezető útra nyitnak egy kaput. Az egzisztenciális és személyes válasz kerete és vonzata a múlt. Történetében egy rokkant házaspár leírja hogyan vezet az út az alanyi lét tárgyias kezdetétől a személyességéig. Amint a hegy tetöjétől jutva el a hídig, nem különböztethették meg a múlttól a jövőt. Az apadó források ideje nem tehető időben az áradás kora elé, épp fordítva, csak későbbre. A szilárd boltozatban élő kövek azonban a felhők áradását egy ígéretben hírül adták az új nemzedéknek. Az új ég és föld két keretben személyes lesz hídnál, és nem alanyi.
.
Mikor a világ „kész” lett, elfogadja övéinek a süketek és a vakokat? Sokszor ellenséges közösségekről, hálózati alanyokról elmondható, hogy van jó válaszuk a támadó hatalom vádjaira. Ki tudják hívni a tárgyi keretek közül a segítőit, aki nem támadó természet, mert az Egység sajátos tapasztalata, hogy az Egy értelemhez tartozás felismerés, és nem mindig a hallott mondatokból következik. Jellemző módon elérkezik a pillanat, amikor épp fordítva, a személytelenségben, az alanyi bezáródás miatt csak a reflexiókban találja meg a szemléleti forrását valaki, vagy válaszaiban csak gyenge alanyi reflexiókat képes. A kérdezés közös fellépés forrása lehet, mert a vágyakozás olyan, mint a beteg szomjúsága. Ezért a személyesség és az egység a diabolikus, okkult személyes létezőknek is az alap szava, a kísértés eszközeként használva az ígéret és a szavak áradatát, vagy a némaságot. Így a lelki szegény, ha megkülönböztetéssel nem is tud élni, kérdeznie, reflektálnia kell.

A keresztjét megtaláló alany és az irgalmasság kapcsolatáról Szent II. János Pál így ír: „Az Egyháznak legfontosabb teendők között kell számon tartani – szüntelenül, de mostanában különösen is…hogy hirdesse, és beolthassa az életbe az irgalom misztériumát. De ez a misztérium nem csak a hívők közösségéből álló Egyház, hanem bizonyos értelemben minden ember számára is…egy másfajta élet princípiuma, mint amelyet az az ember tud kialakítani, aki a benne működő hármas kívánság hatalma alatt áll (…)”. A "hármas kívánságra", ami jelenti a test kívánságát, a szem kívánságát és az élet kevélységét a személyes létező válaszol. (1Jn 2,15-17)

Hogyha kérdezni kell a létre, gyakorlatilag az irgalom értelmezése kikerülhetetlen, mert különbséget látok a bűn és a kitaszítottság között, minek azonos gyökérzete látszólagos, keretei mégis eltérők. A test dolgai és a lelki dráma azonban más dolog. Az ember állapot béli felelőssége, és annak vállalása keresztünk nyilvános elfogadása. Ezt mondja a Lélek: „Mindig, ahányszor harcolni akar az ellenség annyiszor látta a test hármas kívánsága miatt, hogy ti annyiszor maradtok vakon, ahányszor ők láttak. Nem akartam eddig, hogy az ellenséghez térjetek, mert tudtam, hogy süketen és vakon enyém maradtok, míg az ellenség látta vélt győzelmét, és engem elveszített. Láttam, hogy saját ellenségképe dőlt a fejére. Győzni vélt a látó, és engem hazudott vesztesnek. Eddig a vak nem mondhatta tehát, hogy ismer engem. Így olyanok maradtatok, mint a gyermek, aki szereti apját, de közben nem ismeri titkait. Kiben az élet örömhíre megmarad tehát, a harc előtt is, ma ez jogos tulajdonává lesz. Mert az elveszettnek írás készült, két papírt kaptok. Egyiket az ellenségtől, miben jogot kaptok a hatalom hivatalosai között, amikor harcolni kell. Ha élve maradtok ezt a jogot visszavonják. Egy másik írást is kaptok. A én írásom visszaállítja az ellenségnek és az elveszettnek közös jogát, a népek jogát, a nemes utódokét, miben jogot kaptok arra, hogy az elveszettek között engem megkeressetek”. Egy írás marad érvényes, ami a közösség Egységére, a szabad választásban meglévő áldozatra személyesen mutat.

Áldás az Úrban!
Béke és szeretet!

Collatio Tomi

14. Az érzékelés mélységeinek apadó forrásai.

Egy rokkant házaspár ismerkedik mankóival és érlelődő új élettel, miközben kivonják magukat a terápiás kényszer alól, és kérdésekre, hogy mi végre teszik, azt válaszolják, hogy így boldogok, és a szabadságban is képesek mozgáskorlátozottan élni. Azon túl, a terápiás csoportban maradó többi tagot is boldognak látják, így okuk sincs arra, hogy maradjanak még. Hasonlóan beszélnek, mint akik a lelki drámák kényelmetlen, szerepjátékaiban mégis vidám világában éltek, dolgoznak. A rokkant nyugdíja miatt, rokkantságának igazolásért, egzisztenciája miatt tölt el három évente néhány hónapot terápiás kezelésen.

A közbeszéd nem kérdezi a múltról és jövőről, valamint arról, hogy mit üzen a ma élő emberek és a jövő nemzedéknek, én is kitérnék a válasz elől. Két okom van. Mert válaszom mögött rejtett görcsök, negatív tapasztalatok mellett, érzékelésem elegyedik a naivitás oktalan derűjével. Hármas kívánság él bennem, mint az emberekben, az elfogadás, a követés, és a megosztás öröme. És már tapasztalati összegzésként kitalálták nélkülem is, az általános és korrekt metódust, akkor jó okkal tudomásul veszem. Ha mégis, én most megkérdezném, a múlt és a jövő válaszra váró kérdéseiről az ismeretlent, hogy milyen válaszai vannak, tipikus feleletekkel számolhatnék. A válaszadók egy része röviden elmondaná, hogy primitív a kérdésem, vagy provokáció, mert senki nem foglalkozik ezzel, és tudható is, hogy az élet kérdéseire a megszülető élet a válasz, az pedig majd maga válaszol idejében, ha akar. A „fatális félreértés” sem ismert a közbeszédben, amikor a folyamatban lévő esemény részletének megismerése után szóbeszéd lesz valami, amit a rekonstrukcióban később igazolni kényszerülnek, mikor maga a történés részlete félreértések sorozatával terjeszkedik fonémává, ami így a történet alanya számára ismeretlen marad.

Észrevehető a közbeszéd hiányában azt is, hogy kevés rásegítéssel meglepően sok ember gyermeki módon válaszol monológokkal a múlt és jövő ismertnek vélt létező válaszaira, amikor a „válaszok” közül egyet kiragadva kritikus véleményt mondhat. A témafüggő ember okos közbeszélő, az oktalan ritka. Ezeken belül lehetséges, hogy többnyire közösségekben fogalmazódnak meg a válaszok, ahol kizáró okok miatt, múltról-jövőről a kérdező oktalan nem tud, a maga titkát kibeszélni értelmetlen.

Az elfogadás, a követés, és a megosztás öröme hármas kívánság az emberekben. A rokkant pár életének alakulásáról keveset írhatok, a források kiapadásának ideje van, korábban a hegyről egy régi forrás barlangjaitól vezette le őket az út a hídhoz. A oktalan útért, és a hídért: Dicsőség az Úrnak! Szegények és betegek beszéltek erről, mutatták meg, hogy merre mentek. Akkor az áramlással ellentétesen irányban, az ott épült a régi híd még bővizű folyó felett vezette át, és talán átjutottak az „értelmesebb” életbe, a hely nevezhető első nyilvánosságnak, lefele és felfele is tekinthetünk.

A koldusnak fájdalmas tudása van a helyről, a megbomló egység várt következmény itt. A „hatalmi” világban, amikor a rendezvények kezdődnek, már tudható, hogy a második nyilvánosságból nem következik az első. Az érzékelhető csoda nyilvános, diszkréten hiteles. A koldus ránéz a lehajlóra, látja a pénzt a kezében, azt is, hogy mankóra támaszkodik az adakozó, és viszonzásként felkínál egy darab száraz kenyeret. A kútról fognak még beszélni, és a barlangról, ami a hegyek belső titka, és aki a koldusnak hírt hoz, az kenyeret kap.

Magasba emelné a bűn az emberi tudatot, egzisztenciája a föld robotosát megkötözi. Ezért tud bűnözőkkel egyezkedni a hídon, de a törvénytelen uralom zárt belső törvénye, a törvény helyett megkötözi. A gazda rosszul gondozott földjén robotos marad. A magasságban lakó fejedelemség nem arany várost épít, múltja és jövője az elapadt forráshoz köti. Meneküljetek a rossz gazda földjéről, ne gondozzátok azt, amire nincs gondja. Amíg a fejedelemségekben az örökösödési háború tart, addig a magasság még tud rombolni. Tagadja meg szolgálatát ezen a földön, aki bezártan, megvetetten raboskodik itt sokakkal. Szolgáljon bárhol idővel, akkor is örököse marad a gazdátlan és gondozatlan földnek.

Amikor összegyűlnek a felső vizek az földet és eget elválasztó boltozat fölött, fény és árnyék látszik a felhőkön. Aki fentről való látja azt is, hogy jó a lélek szegénysége. Megszületni itt a földön és számos helyen a szolgálatra jó, ahol a Lélek áradása ritka, elvonul az örömmel és a bánattal, mint a felhő. Ahol az ég és föld között a boltozaton rossz és jó nincs szétválasztva, ott a kegyelmi erő, a törvénytelenség és a törvényesség a földjébe helyezett köveket megtöri, vagy a kövekben lévő megeredt hajtásokat, vízzel táplálja. Egy hatalmas hegy van a talapzaton, és ha az engesztelő bot erre mutat, akkor a felhők is kiárasztják a földre az esőt, rosszra és jóra. Eljön a Lélek korszaka, az utolsó idő, ami egy könyvben, a Jelenések Könyvében írva van beteljesedésre vár. A föld már elnyeli az esők vizét, és a felhő sem árad túl, hogy a sziklára mutató látni fogja természetét a fentieknek a tűzben. Az alapok az élő kövek, a sziklák nagy részét már domb szerűen föld takarja és négy forrás táplál egy tározót. Kevesebb vagy több víz látszik kiáradni a forrásokba. Az igazság mértéke szerint, mert amikor a boltozat alatt épülő várost külső és belső tűz égeti, emelkedik vagy csökken a mérték. Ahol elhatalmasodott a bűn, túlárad a kegyelem.

Az Emberfia születik és meghal, belső törvényei élő kövek, melyek szétporladhatnak, mégis a bennük az égő kicsiny csipkebokor ágacska megered, ezek világítanak élő eredetben. A gazdátlan földről, honnan kimenekültem, a szolgálat végén visszatérek, élve vagy holtan. Bezárt az önértelem a börtönébe és leírtam, amit az élő kövek természetéről megismertem, amit az engesztelésről érzek, és a jelenről még tudok.

Hívást éreztem, hogy válaszoljak: hallja a szolgát a beszélő. Megpróbáltam az arany természetét, de bezárta kapuit a város a korona előtt. Kinn az égő arany, bent a bezárt alany. Az arany a városába bezártakat fénykehely sugárzással világítja meg. Égető tüze a bezáruló múltnak nem éget többé idebent, mert az itt bezártak a lélek lángjához igyekeznek, a jövőben a város alászáll, mert a belső tér hideg marad, így a koronát belül is megpróbálja a lélek tüze. Azután, hogy az ajtók a földre éréskor felcsapódtak, akkor ismét belobban a tűz, és belülről égeti ki a hideg aranyat. Akik kintebb állnak, bentebb menekülnek, és életben maradók a lélekben egységben a királlyal, aki életre keltheti halottjait. Kifele tart az új földre a tűzben próbált arany városból a kapukat a látók nemzedéke, kik életre keltek a Lélekben.

A közeli föld dermedő csendjébe lépve a felhők homokos kiszáradó talajt, sarjadó életre fordult élő köveket látnak, égő csipkeágak csillagvirágzásából, az anyagvilág belső csendjéből kilépő az anyag jelenéseinek mulandóságába lép a látható. A kereső remény halk emlékénekére figyelők előtt a kapuk megnyíltak, de a múlt még elvakít. A város felcsapódó kapuit észre sem véve, hallgatják énekét a pólyában talált gyermekről, az angyali szellemek útmutatását. Szelleme a földi dalnoknak fel nem foghatja, mit énekel majd, mégis énekelni fog. A tűzről, ami a kapukon berobban nem tud a dalnok, új énekének halálos szomorúsága visszhangzik csupán.

Most a kihűlt arany korona hűvöse megnyugtatja a bezártat. Ha majd látja belül is lángolni az aranyat, akkor az idők teljesedése a kapukon a megmentőnk jele. Valami marad a kezdeti időből: akit arról a látástól a fénykehely vonzotta el figyelmét, az most szemét letakarva szemlélheti, a hit kezdeti nyugalmát, a hetedik napot.

13. Már látjátok.

A testi ismereteket a közelállók elbeszélései, a tanácsok és terápiák, a ráció általános válaszai érlelik, mégis a test megszólítása szükséges, hogyha megcsaltnak érzi magát lélekben vagy szellemében valaki. Képzeteink és az érzékek jók is, rosszak is lehetnek. A lélek önmaga ritkán szólal, akkor, akkor sem azért tanúsítja létezését, mert vannak hozzá hasonlók. Ha a lélek lesz megszólított akkor beszéljenek akármit is a hasonlók, akkor is gyökeret ereszt közöttünk. Egy érlelődése a fejlődésében azután közösségi érzetben gyümölcsözik. Egységesen nem csak a kiszólítóra mutatnak a gyümölcsök, hanem az lesz minden fejlődés alapja, amit az Egy szellemében hordozni tud majd.

Egy letagadhatatlan fejlődés tehető láthatóvá, mikor a fejlődő magatartásforma keresi a természete szerinti azonosságát a hasonlóban. Az elvadult természet is talajt talált amikor kezdi hullatni magjait Az önértelem a közösségi egységesben, ahol a kövek némaságát ordítást követi, és követi a megcsalót a megcsalt lelki halála, a láthatatlan elvadult gyümölcstelen. Ha csak az önértelem értékeli mire rámutatnak az érzékek, hogy a rossznak látott valóság felett van hatalma, akkor az Egy nem fogja tudni érzékein, vagy lelkén keresztül maga kimondani, hogy a teste némán hálót készít magának a reflexiós kényszerben. Ami közösnek tekinthető, az lehet háló szellemünk és a lélek számára, mégis érzékeink az egy Test szenvedésére érzéketlenek, ha nem ismerik az irgalom kegyelmét. Ki látja meg az Egy Testet az Egységben? Ösztönös tulajdonsága az embernek szenvedéshez való viszonya, ilyen-olyan élő kövekké lett széttöredezett közösségi emlékezetben nehezen tud ismét a fővel egyesülni, talán képtelen is a szenvedés keresztjét felvenni. Sok út kínálkozik, kevesen találják a keresztjüket lelki tanítás nélkül. A világ nem kínál magában ilyen választ az embernek.

Ismerem történét két embernek, akik hálójukban ráismertek egy halacskára, egyik a másik hálójában, ki-ki ott találta meg a magáét. Talán lényegtelen, hogy házaspárról van szó, később azonban fontos lett ez. Mindkettő hasonló utat járt, a tanulás más módját választották az iskolában. Az iskolai közösség határozta meg életükez, nem az eredményes tanulás. Változás történt közben, egy közösségben lazább, majd egyre szorosabb kapcsolatba kerültek egy harmadik emberrel. A vonzó harmadik fontos lett, kialakított egy sikeres hálózatot, ahol a két ember szerepet vállalt és házasságuk elött újra tanulni kezdtek. A szerep formálni kezdte a házaspárt, és a történet végén, egy este a harmadik ember új csoportba került. Változások a házaspár életében is történtek, ahogy tudom mindkét háló elszakadt, ez egyik halacskát itt, a másikat ott bántotta a háló elszakadása. Ismét iskolába kerültek a történet szerint.

A leírt pontos történet egy jól megírt dráma, ami lényegében nem sokkal több. A történet mégis színpadra került, és a szerepjátékban egy sötét éjszakán a közös tűz mellett két apró ágat égetett meg a házaspár, így jelezték életük megváltozását. Amikor lángot fogtak az ágak két kövön ültek a tűz mellett. Szomorúságuk kezdetét mutatták be így, hogy szabad akaratuk volt ugyan, de mint megégett életágak, a közösségben nem maradt életerő bennük. Hogy gyökeret is ereszthetnek az élő kőben, azt a harmadik személy később mondta el nekik. Ki vagy Te, harmadik? Az én életemben a kérdésre a szerepjátéktól eltérő választ kaptam. A harmadikat nem találtuk, mert a menedékhelyről elköltözött. Félállásban betegkísérő voltam, a társam is, de valójában mi is betegei voltunk a hálónak. Mint élő ágak, akikben maradt vágy a szabad életre, kiléptünk szanatórium hálójából. Korlátok közt találtuk meg az ajtót. A menedék fedezékét elhagyva, mankóinkkal léptünk csodálkozó világban, és ujjongók közt a harmadik is látva mindezt, rámutatott keresztünkre.

12. Mária sátora és a lélek látogatása.

Sok elemzéssel vagy vizsgálattal, vagy éppen ezek nélkül, minden szóbahozható területen az Egység okkal létezik akkor is, ha önmaga nem vizsgálat tárgya. Nem úgy, ahogy a víz, a halak és a halász külön is szemlélhetők, összefüggés nélkül. Egy tény, aminek értelme jelen időben nem vizsgálható, időben később megelőző okozati egységben, és tágabban szemlélve megnevezhető, leírható folyamatként. Egy valaki rámutathat az alanyi részre, amit a fenntartó erő nevén tud nevezi, és akkor a válasz újra látómezőbe kerül időben, mint kérdés felvetés. Ahogy a vízparti élet lélegzik, mégis az áru és a pénz ad súlyt a szaporodásnak, táplálkozásnak és a munkának. Amikor megértik az új nevüket a hasonló részek, külön hálókban, vagy kosarakban szemlélődnek. Időben emlékek maradnak, az első szeretet is ilyen, mégis rákérdezünk a megelőző egységre, és az új részlet a folyamat okára mutat. Az egység hiánya ok lehet arra, hogy egységben voltunk, mert láthatja a régvolt rész hogyan volt egy részvétlen kritikus által szétválasztott külső és a belső, vagy a rejtetten meglévő Egy. Épp a név ismeretének hiánya miatt választhatja szét a rész, ami egységes, mikor nem tud kérdezni múltjára, ezért választ sem kaphat. Tény, hogy önértelmét új hálózatban is megtalálja a rész. Az itt a vizsgálódó alanynak az Egységben szükség van más élő részekre, tudni nem fogja, hogy ami lelkes belső volt eredetileg, most már része is valamilyen külsődleges elemi a ténynek. Tehát a rész a kialakuló önellentmondásban is elemi része maradhat a problematikus Egységnek, ha kibővítik a látómezőt. Idő kérdése a választás, hogy önkijelentő legyen a hálózatban, ami eddig a részek összege volt, és ahol vizsgálni tudta a részeket, vagy majd képes lesz reflektálni önmagára, és nem részként jelenti ki magát. Rámutat az önkijelentő Egységben az elfeledett Egyre, de már nem közömbös hogyan teszi. Személy lesz, aki örömre adhat okot, vagy a megelőző valóságban haladja az Egységben meg azt, ami megsemmisülni látszik.

A tény és az idő a leírás kérdése és válasza ott reális, ahol a hasonló valami hasonlónak lehet a kritikusa. Ha elmúlik, ami a munkás életben megvolt, színét vesztheti majd közösségi a hálózatban. Ahol az építkezés időtlen tény ott kritikája alanyi, és ismét csak kifelé irányulhat. Az anya és gyermek kép hiányában a közösség sátra megszűnik, a hálózat más hálózat területén veti ki a hálót.  Egy sem munkás ott, ahol rész inkább az összes hasonló vádlója. A kibontakozni akaró gyermeki lélek érzelmileg elhal, mint kiközösítésre szánt rokon, amikor a Testrész gőgje határozza meg a közös lényeget, mint elvet. Azonos azonosat látó értelem nem akadályozza meg az elavult projekció ismétlését, ami a munkásra érvénytelen már, ha is nem volt az. A részek önértelme az anyagára emlékeztet ilyen formában, eszköztelen munkás közössége belső Lélek nélkül jó, ha találnak Egy okot, aminek megfelel, mert a Testrész. Egyben hivő. Nézzen a tükörbe az alany, Egységben is csak úgy élhet, ha tud valaminek a hiányáról. Aki felfedező, az vegye észbe, hogy ajándékát kapta az elfeledett léleknek az ajándékát és elégett életágként gyökértelen. Szellemi rámutatásom időben önreflexió kérdése.

A rámutatás kegyelmi hang, a visszaható okságban a Test vázára mutat, mégis a hús válasza által tudja felismerni és megérteni, hogy mi rossz, és jó a kérdésben. Amit a munkás nem érthetett túlhalad a jelen időn, megelőzve szándékát használja az anyagi eszközöket. A munkás József Mária szívéhez vezető útra irányíthatja a tapasztalati embert, ami régi ígéret teljesedése időben és tényben. Kijavít és pontosít. Amit jegyesétől kérdez a Testrész, arra lehet örömhír a válasz. A Test az evangéliumi történésben személyesen, az Igében pedig rámutató módon van jelen. Ezért a válasz nem előzi meg a tanulást, ami a gyermekiben van. Az első vázlatok lehetnek hibásak, ha megvan a Testben a felismerés, hogy maguk a kérdések is válaszok. Ami a közös tudásban tanítható az a profánban is megmutatkozik. Aki tagja a Testnek azért előlegezi a választ a kérdésben mert testrész. Ez történik akkor, amikor tisztázza a lélek, mint tanító a gyakornok vázlatát, vagy ahogy a szakrális kiszólít a profánból. A „tizenöt éves kapitány” történetében Egyről nem tud, és az Egységben kap választ. Tengeri utazásra indul és csatlakozik hozzá a „takarító lélek”, aki munkája közben megérti, hogy drámai az út, ha csak a történést szemléli az időben. Az elhagyott parton lévő közösség becsmérlően visszhangozza a elmúló időt, ha nem jelenik meg ismét a hajós. Adódó felismerés, hogy az „előérzet” nem szív titkára mutat, inkább a szívek titkára, melyről hírt kell adni a hajósnak. Az Egység híre, az első szeretet emlékére mutat, hogy meg lehessen találni a Mária sátrát. A rész választ formál, és a kérdezőre nézve íródik a szívbe ez egész. Így a kérdező szívéből is vissza olvashat a válaszadó, egy megelőző valóságra mutatva. A visszanézés a bevezetővel kezdődik.

Az Áldott megújuló kegyelméről azt lehet tudni, hogy része a tanulásnak. Sok lapot kér a válaszadó, és kevés íródik meg. A civilizációnak is hiányzik az a Test, melyhez rövid út vezet, ahogy a kegyelmi tapasztalat is hiányzik, ha a világ önértelme önmagát ítéli meg a Testben, egy másik részt is megítél. Egy a Testrész válasza vagy kérdése, ha a Test alanyi. Erősíve a vázat a húsban érthető módon a személyes létezés, melyet a Lélek ismertet fel és a szelemben ébreszt. Hogyha a lelki elalvás megszokott, a várakozásban inkább a kényszer lesz meghatározó. Rövid út vezet Mária sátráig, ha az Egység a Testben érlelődő lélekben fejeződik ki. És fordítva, rövid út vezet az ítélkezésig, amikor a test egységben érzi magát az anyaggal, eszköztelen munkás. Jaj, azoknak, akik a világot szeretik, ahol a hosszú út végén tiltás, a civilizációs csapda vár, melyre gyógyír lehet az Egység jó okkal feltételezett valóságos, és alapos ígérete.

11. Példabeszéd és a prófécia.

Visszatérő elvárást kellene a kultúráknak megfogalmazni, mert a hatalmi politikában az ütközések tárgyszerűsége átláthatatlan, még a személyes beszédnél is nehezebben értelmezhető. Kicsi hálás rész a Test, és egzisztenciája lehetőség, mikor elvárásaiban ott az emlékezet szava. Ami kívül látható a hálózati körökben, azt értelmes ütközési pont rejtetten létezik. Ha az önreflexióban sem találhatja meg a beszélő és a hallgató az Egységet akkor kiütközik, hogy elvárása lehet a megelőző valósággal kapcsolatban. Elvárás, egy olyan értelmi tényt legalizál visszautaló irányban, amit a múltban megvolt a kisközösségben, ezért a rész kritikai formában épp a mai állapot visszfényét látja. Egységből nem következik Egy belső hálózati erő, ami (lelkileg) fenn tudná tartani, a (szellemiben) létező megelőző valóságban az előremutató párbeszédet. Tárgyszerűen a személy az alapkérdésére maga fog válaszolni. Mert ami törmelék, a múltat építő kövek maradék kulturális jelenségei, alig érzékelhetők az egzisztenciák által az „új egységben” a hálózatokban. A kultúrák a késő idők reklámjai, vagy a reklám a kultúra.

Visszhang hallatszik a mai kocsmából. Jelenségekről jelenésekről hallva visszaköszön egy korábban itt leírt példázat, a tizenöt éves kapitány „története”. Lényegében a képzelet számára ismeretlen eseményben, tizenöt évre tervezett útra indul a tizenöt éves kapitány. Nincs kérdés, ami a legendás történethez kapcsolódik, csak beszélnek valakiről, akit nem látnak már egy ideje errefelé, és az az eltűntnek vélt ember régi viselkedéséről hallani a visszhang foszlányaiban. Ideig és időkig tartó történetekben kihallható, hogy nem sokáig lesz már nyitva a kocsma. Ez ember elveszett, talán fél idő marad a várakozásra, a visszatérésre. Amikor a hol, hová és hogyan az esemény, a történet origójába kerül nem kérdés, hogy a válaszra nem sok idő marad. Ha a visszatérő megszólítása olyan jövőbeli tény, miben a megelőző valóság már nem tény, mikor a rész igazságát beelőzi az egész jelen ideje, akkor meg kell jelenni személyesen. Amíg az értelmi válaszokat tárgyszerűen nem lehet megfogalmazni, az ok és okozat kérdése nem válasz, inkább kérdés. Lényeges a lelki, szellemi és anyagi valóság viszonyai között, hogy az ok többnyire részben anyagi, ahogy a Test is részek egysége. Az jelen idő jelenség-szerűen és szóban hozható, aminek tárgyi értelme személyes. Az Ige ígérete rámutató, és a próféciák is ilyenek, az okozatra vonatkozó tények a Testen belüli jövő időt jeleznek. Nem a civilizációban, a Test, az értelem szellemi és lelki hatásokra majd Testrésszé lesz. A profánba vezet az időben mondott szó.

Ezt mondja az Úr: „Mit gondoltok mi a gonosz gazda jövője? Ha van halála után vagyona kintlévőségén kívül örököse így lehetne. Akik elhagyják a földjét, és meghalnak ők is valami módon, de szolgálni tudnak máshol. Visszatérnek majd uralkodni, ha itt lesz az ideje”. Hogyan szorulna ki a rész a szellemi és lelki valóság egészéből. Ami az önértelméből nem következik, hogy csak alanyi örökségre várhat, ha Testrész, akkor a múltból jogos rész illetné, ha tudomást venne a Test a részről, aki az alanyi önértelmével megelégszik, és nem menekül szolgaságba, akkor a kultúra morzsa elakad a torkán. A jövőbeli rész-szerűségben köhögőnek a szolgálat ígérete nem földrész, nem is anyag. Benne marad a múlt rész-szerűségéből valami a szolgálóban, mely örökössé teszi, legyen ez a kocsmában megjelenő, a profánba induló, útitársat kereső korai én, vagy a régi háló megszólító kritikusa. A személyes van benne a jelenben, ott lesz visszatérő, szellemileg és lelkileg, tűzben emésztve is időbeli az alany, ott lesz jövője az Egyben, de ennek az Egység az okozata. Az Egység jó ok lehet, ahogy a hálónál rá lehet mutatni a halászra.

Adósságcsapda idején elnyomja a hatalmi szó a beszéd érthetőségét csalás vagy a bűn és a büntetés. A prófécia ígérete nem mehet mélyebbre, legfeljebb az égre szegezheti a veszett földet. Azt mondhatja, megengedi a jövőben a purgatóriumot, vagy engedi a jövő időt megvalósulni, ami súlyos megítélésre mutat vissza, a múlt hitelválságára. A megelőző valóság itt inkább lehet kritika tárgya, rávezet az emlékezetre, hogy lássuk a tehetetlenség okát, a várakozás szükségességét, ami a hitet személyes próbára tette.

10. A kicsi hálás rész.

Kevéssel az öregkor hajnala után, valójában búcsúzni akarok az eddig kényszerűnek nevezhető bizonyítási szándékok nevetségessé vált alanyától, indulni készültem, amikor találkoztam a tizenöt éves kapitánnyal. A képzeletem horizontján szólított meg, egyfajta kikötői vigasság közben, vidáman rákérdezett hogylétemre. Ami miatt a kérdésére válaszoltam. Úgy lett világos előttem, hogy munkásokat keres egy olyan hajóra, amivel most tizenöt éves útra indulni készül. Ilyen munkára, én még fiatal vagyok - valahogy ilyen formán válaszolt. Emberi ész ilyet fel nem fog, tovább gondolva búcsúzni készültem, fel nem foghatóan tegnap a hajón találom magam.

Az kicsi hálás rész, a takarító lélek érintett meg, az a lelkület, ami munkára serkent, ha egy kedves helyen akarok maradni. Most, ahogy szorgoskodom a rendrakásban, az írásban megosztani akart, számon tartott négy titkot, amivel az öregkori értelem megajándékozott, el sem rejthetem a hajón, majd valami napló számára, mert a látható virradattal új korszak érkezhet el, és készülődni kell a munkára.

Ma a kocsmában keres munkát kapitányom, életstílusa megújít, a kivilágosodáskor, egyre távolabb a hazai partoktól. Kezdődő belső öröme elillant, mikor a tágabb horizonton hajónk indulásának emléke messzebb kerül a fantázia világa iránt érzett vágyakozótól. Ahogy részek szakadtak le a képzeleti testről, az öregkor nyugalmáról a fiatalkori tanulmányaim esetlegessége jutott eszembe. A tizenöt éves kapitány lett időtlen oktalanságom bizonyítéka. Tágulva a horizont kapitányom képzeleti világa múltba merült. Ha létezhet az univerzumban árnyékos hely, akkor fizikai egy ága is értelmét vesztené, és a mérnökök, akik a technikákban rejlő lehetőségeket meglátták állás nélkül maradnának. Vagy nem, mert az elégő életággal elutazhattam a hazából, és ha egy kocsmában ébredne fel egy térítő út felkínált messzesége, akkor tisztulna a képlet, ha az új szavak felismerével igazolhatom az életág fizikáját a bűnben.

Ugyan a szavak tere olyan tágulást szenved a horizonton, hogy a nyugalom hálaadás folyamata lesz az időben, ami elképzelhetővé teszi a Teremtést, egy időpontot, amikor jó okkal az anyagi világot létre kellett hozni, hogy benne a hasonló látható legyen, és az ember méltó királya legyen az anyagnak. A „szellemi túltárgyalás” az egységet az egytől nem fogja elválasztani, ha értelemszerű egy folyamat új dinamikája a kicsi hálás részben. Már a Testről leszakadó testszerű anyagot bűnben a menekülés, a menekülést a bűn igazolhatná, ha az Egy és az Egység gyakorlatban elkülönülne. Hogyha a részek eltérő módon feltételezik az eredeti állapotról, hogy összetartozók akkor a mégis összetartozó Test hazugságait a takarító lélek munkája végeztén cáfolja.

9. Szomszédom akart lenni a sötétség.

Integrálni akarom az érzelmeiben meghatározott (befogadó, elutasító) közösségeket. Civilizációink az önértelmező hálózatok miatt részeiben egész szeretne maradni. Korábban talán ezért akart szomszédom lenni a sötétség, mikor hálózati szerepet kínált számomra, mert a meghatározó helyi kultúra helyett, a rész meghaladása a cél. Mécsest gyújtottam, majd közli a riadt szomszéd, hogy a meghatározó világkép már készen van, és egzisztenciális megmaradásának feltétele már nélkülem is adott. Mondván, ha kritikai egységben maradok a már civilizált közösséggel, akkor csak ezen az úton maradhat fenn régi kultúránk. Az egyenes utca civilizációja valójában zsákutcába vezet, mert mikor majd a gyertyáim csonkig égtek, akkor a meghatározó világkép következetesen a szomszédok ideához tért vissza. Ami belső tartalomként a memóriába lett mentve az a „közösségi érték” keresőszóra rendszerhibát jelez ma.

Néhány percig írhatok még, talán addig nem érzek kísértést arra, hogy én is egy test legyek a civilizációban. Azután, szinte sugallja a közösségi értelem kísértete, hogy kérdezzen: Hova tartozol, önmagad vagy? Nem, átlényegültem. A sötétséggel eddig is találkoztam munkám közben, a családi életben, örömteli szórakozás során, és most már okosok között akarok oktalan maradni. Nem lep meg ezért ismétlődő vágyam kényszerítő ereje, hogy kritizáljam a sötétséget. Önmagával meghasonlik, látszik visszfénye, az önértelem világhatalma és dominanciája gyermeteg és hazug, látszólag megengedi, hogy hatása alól kivonja magát valaki, végül mégis kegyetlen.

Lélekben és gyakorlatilag testben is, talán a sötétség lehet a legközvetlenebb, egyben a legmegbízhatatlanabb szomszédom. Ha a magam fogalmazta kísérteties „közösségi kritikát” magamévá téve, új energiaforrást keresnék, a sötétségen belül keresnék egy már létező lelki fényt adó helyet. Szűk térbe világító sarki kocsmát, vagy visszhangos lerobbant báltermet, hol a takarító lélek lakik. Hallgassuk a takarító lelkét? Majd a lélek keresztségében új erőre kapsz te a lelki szegény a sötétségben, mondja. Hallom azt is, hogyha vársz reggel a mészáros kiméri a levágott kost. Vakság ellen a hús jó.

Vízkereszt van. Mi történik ezen a napon? Akik láttak, mondták: „kövekkel „megrakott hátizsákkal” érkeztél a folyóhoz. Jézus, aki hordozza majd keresztjét ezen a napon merült alá a folyóba Keresztelő Szent János a bűnbánati keresztségben. Elhagyja a gonosz gazda földjét, leteszi a terhét, majd a sivatagba megy. És visszatér.

Ezt mondja az Úr: „Mit gondoltok mi a gonosz gazda sorsa? Ha meghal, talán lesz a testén kívül valami, ami az örökösé lehet. Vagyona csak kintlévősége, ami teher. Akik elhagyták a földjét, és meghaltak ugyan ők is valami módon, mégis szolgálni tudtak máshol, visszatérnek majd uralkodni, a gonosz gazda földjére, ha itt lesz az ideje”.

8. Egy nekünk adott ima. (Eljöttél értem)

Eljöttél értem. Kerestem az Atyát, és váratlanul viszonoztad a látogatást. Jézus, akit Lélekben imádok most, Magad jössz hozzám. Szellemi jelenéseink nem mindig okszerűen mondhatók el, mégis azok. Emberfiának szólít az építőmester, mint minden hivatalost, hasonló voltam korábban az alapozás kezdetén. Mihály lepecsételt írást mutatott, Mária átöltözésének jelenésekor arról, ami azokban az időben történt, amikor a jelenés, miről most beszédben szól. A hivatalt betöltőnek a történés rejtett, és közlésre szánt, egyidejűen. A folyamat időben kezdődik és időkben folytatódik. Négy imára kap válaszokat, akinek részletezem a jelenést, és négy kísértésre mond igent, aki nem imádkozik, mert lényegében Mária arra kér, hogy írjak az embereknek. Arra kér tegyem érthetővé, hogy miért szükséges az imában való közlés, miért helyes folyamat ez, minek kritikája önreflexió lesz, ha maga a jelenés is az. Jelenlétedben önmagadra reflektálsz Uram és a megértés folyamata az Emberfia dolga, magad is annak nevezed magad. Anyagod két négyzetméter földterület, kevés hamu, ami igazolja, hogy a felüliről való imádható az átlényegülésben. Egyben, amiben vagy többek leszünk, az élő kőben, az Egységben élő test lettél Uram, innen választod ki a részt a hivatalosok közül, aki az Egységben Egy, a te akaratod szerint. Ámen.

Nem lehet taposni azon, akinek a szíve az éghez tapad. Az áldozati oltár alatt, felette és mellette élő anyagi valóság van. Itt a Szellem Testé, a test Lélekké akar alakulni, ezért a Lélekben marad valami, ami utalhat egy ismételt szellemi átalakulásra, örömre vagy bánatra. Függetlenül attól, hogy a jelenések előre mutatnak lesz visszatekintés, az Egységre, mint értelmi határkőre, vagy a szabad akaratra. Ezért abszolút alap a kultúra is láthatóan, jellegétől függetlenül egységesen, mert ezen keresztül tart a maga rendszerében az egyén egy értelmesnek mondott rendhez, és egységesen oksági viszonyban van. Így az okság értelmileg meg is fordítható, egy valaki meghatározhatja magát a hálózat részeként, és lehet az egész is értelmes, ha visszautalóan (az egy megragad a részekben) hasonlítani akar a részhez. Értelmesnek is mondható, amikor anyagivá lesz a „szellemiség”, és a hálózat fenntartja és leejti anyagát (egyszer fenn egyszer lenn). Részét, "testének" belső ellentmondását is "értelemszerűnek" mondva, kifejezi mozgásának irányát, ahogy a cselekvésre mutató Ige a mondatban anyaginak mondhatja magát, de a test (én is vagyok valaki), amikor igazolja anyagát, önmagára is hivatkozhat. A test lelki elemeivel, szellemi karakterével együtt is egységben van valamivel, ami azért nevezhető meghatározónak, talán önmaga természete miatt, mert meghatározható okkal van kapcsolatban (olyan, mint valami), aki csupán ellentmondásos anyagi önmaga. Vagy ezzel szemben, a Testről az állítható, hogy Egy, és mert az Egység maga Egy meghatározó tény, érzékelhető, hogy abszolút módon is összetartozik valamivel. Az anyagot összekapcsoló tényként el lehet fogadni, azzal együtt, ha nem olyan, mint ami váza a testnek, ami létezik transzcendens módon is. Ami nem csupán okszerűen, de értelemszerű, és lelkileg sem közömbös, mert létezik az Egység. Ha tud "önértelmében" mutatni elvárást az anyagi meghatározottságban az egy konkrét tény, amivel foglalkozunk, akkor az nem alap. A dinamikus anyagi viszonyok értelemszerűen minősítenek, a civilizáció önmagából következik, és így ígéret nélkül csak hús. Ennyi. Az anyag dinamikájának nem mond ellent a Testté alakulás meghatározottsága miatt, ha az Egységből is tervszerűen következik, és ahogy az mondatot az Ige láthatóvá teszi maga is Egy. A szó maga is örömhír, a térben láthatatlant a folyamatban lassabban viszi a jövő időben láthatóvá. Egy sorrend alapján a Lelki is Testi akar lenni, de függő viszonyban marad az anyagival, ezért a láthatatlanra vonatkozó igénye Ígéret marad. A szellem fenntartó ereje a Lelkiség, a Testi létbe átlényegült értelemszerű jelen, mint váza annak, a beszéd önmaga is közös ima lesz. Amikor a spirituálisnak, a reflexívnek mondható valóság, az ezoterikus tanok úgy feltételezik a kultúrát, ahol az anyag nem testi, hanem érzelmi meghatározás alapján áll meg, akkor a kritika örömhír, a szó közös ima.

7. Egy nekünk adott ima. (Elhagytál engem)

Elhagytál engem. Útra keltem, amikor a családi hagyomány segített a kísértéseknek ellenállni, később világismeret nélkül magamra maradtam. Egyedül hagytál vakon. Úgy éreztem Uram, hogy szótlan követeddé akartál tenni a reménytelen keresésben, a kiközösítő világban, minek vélt hite hazugság lett, a maga törvényének sem engedelmeskedett. Az emberi önértelem megcsalt, Uram, hol voltál? Mikor a Te „keresőd” vak maradt, mikor követed ilyen állapotában lett szabad, miért küldtél szolgálni menthetetlenek közé, ahol Te vagy az ígéret. Hogy megcsaltnak ne éreztem magam, és bűnösnek sem, ezért amikor a bőség ajtaja feltárult előttem, dacos kívülállóként viselkedtem. Ajtaját nem becsültem meg annak, aki befogadott volna engem. Miért nem találtad meg a keresőt a jó tanáccsal, Uram? Szűzanya, mert nem fordultam feléd, vagy épp elfordultam, megbocsájtod nekem? Hogy tartsanak ki, könyörögj a megvetettekért, kikhez hasonló lettem, hogy megmentettek legyenek. Ámen.

Csak a Lélek erejében képes felemelkedni a szellem úgy, hogy a szellem valóban élni akarjon, mint emelkedettebb szellem, és meg tudja különböztetni az eltéréseket. Még lényegesebb, ha ismét életjeleket adó testté lesz a határok között határtalan boldog. Egy jel, aminek van folytatása a keresztény hitben, hogy az nem örökölhető, sokkal inkább kell személyes döntést kell hozni Jézus mellett, ha valaki akar az evangélium szerint élni. Ezt a döntést elősegítheti a családi hagyomány, de nem ment föl alóla. A Lélek állapota szerint is különbség lesz a szellemi felismerésben. Tehát a gonosz amikor a gonoszt nem emeli, inkább elítéli, szellemi képzete is ott van, ahol teret engednek annak képzeteinek, aki egyébként a háttérben szeret működni, ott akar személyesen megnyilvánulni, és mint személy testben is megjeleink. Az önértelem az elmét reflexióra készteti, ami kényszer lehet lélek nélkül, olyan vakság marad, aminek nincs örömhírre szüksége. A szellem személyes lesz idővel, és ismét emberi test akar lenni. Értelmezhető, hogy Egy az Egységben több okból lehet meghatározó, ami helyzetfelismerés dolga, mert az elkülönülés és a közeledés lelkileg, ezt a két tényezőt mindig előtérbe fogja helyezni. Idővel a lelki halál, az eltávolodás megváltoztatható, mégsem meglepő, ha az elhagyottnak vélt és teremtett test a hálózatokban, vagy a családi hagyományban találja meg a visszatérés lehetőségét, a haladás képzete helyett.

6. Egy nekünk adott ima. (Láttunk téged)

Látlak téged. Az ígéret az örökség híre, Emberfia megszületett neked. És aki anya által test lett, eljön közénk ma is, aki a Lélek által fogadható, az írásban megígért Úr. Miért maradna halott az Egy, ha van az Egységben, aki köztünk akar lakik ily módon. Hálát adok Neked és Áldalak Uram, mikor bebocsájtást kérsz közénk, ajtómon és más ajtókon kopogtatsz. Lássad hát azt ki áll az ajtó másik oldalán, ha bebocsájt. Láthatta Mária miként nevelkedik életében a gyermekké lett titok. És a titok még inkább közölte magát később példabeszédben, hogy a világ helyhez kötöttsége és vége mellett távlatot kapjon a megnyiladozó értelem számára a távlat. Titok nem maradhatott, ami van és ha éltető elem, az is ami általa lett. Az Egységről mondható, hogy van, és cselekedni kell, hogy legyen. Aki ajtót nyit, még kap egy figyelmeztetést majd, ha életre kelt: „Ne keressétek az élőt a halottak között”. Ámen.

Többnyire megengedi a lélek a szellemi látást, ezek aztán sokfélék, jók is rosszak is. Úgy folythatom Mária átöltözésének leírását a mai ima után, hogy tudom, milyen isteni szándékkal bír az ismeret számára egy jelenés leírása. Valójában megmutatkozik Mária átöltözésében a szellemi és testi természete, de egy látható különbség is, melyet a Szentlélek jelenléte erősített meg, amikor a profán logikát is megengedi. Kezdetben a felnőttek elképzelése az ígértekről változik meg, hitük átalakul, majd értelmük Mária segítségével, vagy más módon a pesszimizmusuk fölé emelik a profánban. Azonban a lelki adomány megfogyatkozik megkülönböztetés hiányában. Ha a tudás (ismeret) ajándék, nem a "szellemi létezésnek" (angyali) vagy démoni formája, akkor a tudati létezés lelki kapcsolata alapos feltételezés. Hogyha nem emlékeznék meg az első szeretetről oktalan maradnék okokkal. Égi királynő nélkül a ráció inkább falon kívül helyezi azt, amit a lelki tudással (ismerettel) elérhet. Ahogy hús bűne irgalomút kap az önértelmű elme által, az első szeretet emléke hasonlóan kegyelmez az oktalan pesszimistának. Az ajándékozott az ajándékozó szeretetet emeli pajzsra, Máriában.

5. Egy nekünk adott ima. (Bevezettél engem)

Bevezettél engem. Mint, ahogy Mária, mikor engedelmeskedett az angyaloknak, és egy adott jel teljesedése után hálát adott Neked, színe előtt áldom az Uram és dicsérem erősségemet magam is az angyalok királynéjának mennyei kapujánál. Aki angyalok pártfogoltja és az oktalan szégyenben küzdeni enged, dicsérlek és áldalak téged, kérve segítséget. Kísértés idején, mind ki nem talál kegyelmet az álomban, a látott jelenések értelmét nem keresem, mint birodalmi vámos erőtlenség idején. Kinek test életjel, lelki szegénységben szellemi segítségre szorul. Úgy vagyok, ahogy Joachim, Mária apja, akin a gyermektelenség szégyene miatt az elveszettség érzete eluralkodott, majd menekülése után feleségének születendő gyermek lett nagy öröme. A vámos sem talált okot, hogy szellemi hatalmasságok igazsága ellenére, asztalát odahagyva az Emberfiát kövesse. Fő angyalaid segítségével gyengesége ellenére, látásba vitte, félig álomban lévő testét az a test, aki életjelt most. Csaknem holttá lesz az okságban, a szellemi lények társaságában ma is a civilizáció, csak a lelki szegény imáját hallani, amit a jelenésekről a bevezetőben le kell írnom. Ámen.

Mária természetét megmutatni, nem a félholttá váltnak kell. Akinek angyal szava nyitotta meg testét, akinek szüleit is angyalok vezették vissza az életbe. A korábban leírt ígértetőben az isten olyan tervet akart megvalósítani, mit Mária kegyelmi állapota miatt felismert, a hírhozó szellemi lény üzenetében. Akit beszéde miatt elfogadott, és amit testi értelme nem is érthetett. Ma Mária teszi szellemivé az oltárra mutató jelenléte miatt az angyalok közösségében, hogy megértsem a civilizáció oktalan vámosát, és leírjam, hogy amit közöl. Jézust az Oltáriszentségben. A felajánlott test, a világi ítélet, és a kivégzés előtti elött utolsó vacsora emléke, testének megjelenítése kenyér és a bor, a kehely megosztásában. Mária átöltözését írtam le, ezekkel a szavakkal: „Ha a kegyelem hangja az élethez közelebb áll, mint a világ pusztulásának hangja a pusztulás híréhez, akkor a hús várja a húsban megjelenőben létrejött kegyelmi aktust, annak számára értelmes hírét”. Lelki szegény csak húsával képes válaszolni a kegyelemre, hálaimában a lelki önáradásának így van testi iránya.

4. A hitelválság ideje van.

A hitelválság idején, mint annyiszor, egy rendszer megalapozottsága nem szempont. Értelmezhető az elvekben történtő eltérés, a diabolikus kavarodás részesei között. Azok identitása ismeretlen, akik eltűntetik az egységes rendszer hitelfedezetét, ezért a tárgyszerű részletezés is eredménytelen, ha a hazugság indoka válság logikája lesz. Az anyag logikája elviseli a túlzottan reflexív kommunikációs logika diktátumát amikor védekezése múltbeli tárgytagadó kritikára épülhet. Miközben engedelmes az infláció általánosításában a hatalom gondja ott kezdődik, ha az egyszerű részletek irányában leszünk érzékenyek. Szűkebb körben a kritikától elvártuk eddig, hogy értelme kiterjeszthető legyen. Ez lett volna a civilizált profizmus alapja, és akkor az elvárható kritikai attitűd lelkesítene, és nem tévednénk el a gyakorlatias szakszerűség közegében. A racionális információ akkor a jövőben is jól kezelné a gyakorlati ismeret mellett a megengedő típusú logikát.

A válságjelekre az alany nem találhat gyógyírt, mikor az inflálódás érdektelenséget gerjeszt. Aki figyel az a személy, hiszen úgy jár az Egésszel, mint aki holtat keres az élő Részek között, ha ne válaszol. Igaz, az ellenséges gyakorlat bizonyít a rendszerről eltérő véleményeket. Ezért a független létezés hiánya a tapasztalat szerint meglátszik akkor, amikor az irányítás gyakorlati hiánya már inkább késve, mint időben nem tud az szabadulni önértelem diktátumától. Ha az egység és a benne lévő egy közössége átláthatatlan és rejtett maradna, akkor késve, de ki kell vetítenie a válság valami jelét. Persze amikor demonstráltan került egységben az eggyel, nem volt megengedhető a kivetítés, mert a projekció rámutatott volna a hitelválságra. Az inflációt jól indokolva azért egyedi mert feltárása gyógyító, és a felismerés része a kegyelemi gyakorlatnak. Másik megnyilvánulási forma a profán módon demonstrált szakralitás megjelenítése. A kicsiny részletek illeszkednek, ha egy személy gyermeki módon elmondhat valamit egy interjúban. Természetes módon ott van a holtak között jelen időben, az élő. A válságjel önreflexió nélkül, nem lehet valós irányú képlet. Kimondható a profánban az is, hogy lehet önmagát meghaladni akaró kijelentés, minek ellentmondása leíható.

A hitel és adósság rendszer problémáját olyan figyelmeztető attitűd jellemezi, ami jel és az ember képzeletét meghatározza. Persze rengeteg betegségkép gyűjthető Egybe, ami épp gátolja az „önkifejezési szándék” okozta korlátok megismerését, ha a tároló kapacitás miatt nincs Egységes feldolgozás, vagy nem lehet a memóriában elmenteni. A reflexiós kényszer sejteti az önértelműség veszélyét, de az önreflexióhoz vezető útra is rámutat. Világszerte ismert, ortodox keresztény vallású prófétanő ír le előre már bekövetkezett természeti csapásokról, ami nem közismert, és az érthető nyelven közöl isteni igazságokat. Az Egyben élő Egységes valóságban megvalósult élet része a megvalósult kegyelemnek, és része a civilizáció okozta kirekesztés, ami természete. Több módon lehet elfogadni, hogy egy Életre vagyunk elhívva és egységben. A kereszténység megosztott világot nem akarja felszámolni, az idők visszaható oksága miatt és az ember szabad akarata miatt. A bűnözés nem ismeri el a hitel és a kegyelem kapcsolatát, a kirekesztést visszahajtó okozatként gyakorolja. János apostol arról ír, arról, hogy okozatként eljön az idők vége. Ismeret szerint hamar jön el a feledésbe az ígéret világa, amely az okra mutat a halál után, az utolsó ítéletben. Azok, akik gyermekek maradtak az ígéretben, és állapot béli feladataik szerint helyes életet éltek, azok is meghalnak. Az adósok válaszolnak a hitelező rabszolgáknak, hiszen azok, akik szentként legyőzik majd ezt a problémát majd erőt kapnak a válaszadáshoz.

A kétségeket egy interjúban és profán fogalmaival is le tudjuk írni a hitelválság idején, és az értelem lelki adománya képes bevinni a jövő időbe a ma is megfelelő módon kérdező a hiteles embert. Külön részletezhető, hogy miért keressük a halottak között az élőt. Az Egy isteni lét Jézussal Egységet hozott létre, állandó kegyelmet, amit csak el kell fogadni. Az értő ember nem magára hivatkozik, amikor az önértelmét maga mögött hagyja, hanem hitére. A halott önértelme pedig „gyenge lábakon” állhat, ha az ígéretekben megfogalmazott alapon keltené gyógyító módon életre Egy értelem. Az emberi test ok lehet tehát az üdvösségre, mert az anyagi világba teremtette a Teremtő a maga képére. Nem mellékes példát mutat, ha csak az anyákat nézzük, hogy amikor élő hoz a világra, egy másik élőt, akkor is Egy lesz az Egység következménye. Ha az adósságrabszolga a hitelező az emberek adóssága miatt két tényező, akkor az isteni ígéret hívása is lehet ilyen erős tény. A kegyelem hangja az élethez közelebb áll annak számára, aki értelmes hírét veszi, mint a pusztulás hangja a pusztulás híréhez. A húsban létrejövő kegyelmi aktus a profánban kifejezett jövő idő, minek múlthoz tartozó projekciója a megváltás, hogyha a teremtett világ válságát belső ember megjelenésével megoldani nem is lehetséges a profán világban.

3. Áldottak vagytok az Úrban!

Áldottak vagytok az Úrban! Nehéz megtalálnia a szenvedések keresztjét annak, aki nem keresi, halogatja egy betegség felismerését, ami az életét korlátozza. Ami emészt, így homályos képzet marad, ám az írásban Jézus a lélek próbákájára így mutat rá: „Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek”. Aki a keresztjét megtalálta és hordozza is, az a szenvedés megelőző megoldását találja meg. A közbeszédben ismert mondás szerint hasonló értelemben hallom, hogy ami nem tud megölni az megerősít. Akiben épül a lélek, az ilyen ember ellenkezik azzal, hogy betegségképek formájában lássa a világot, mert az egészben ott van a rész hibája. Az átvett megállapítások, a kórképek valójában nem csak az egyénre mutat, sokkal inkább a világ halmozódó inflációjára, ami jelentkezik az életvitelben. Az anyag és erő túlsúlya miatt a részletek a megújulásra mutatnak, amit a kereszt személyes hordozója a közösségben megél. Az akarat sem orvosolja a bajt, ha az áldáshoz vezető út az önértelem lenne, ami nem vezeti a gyógyítóhoz a beteget. Az akarat sem értheti, hogy a gyógyító a szívben van megáldva. A "vakság próféciája" kezd teljesedni az új "világvallásban", amikor a vak papírt kap arról, hogy látja a hazugság értékét, fogyatkozását. Aki áldott lélekben, az tanításra szorul még, mert halmozódik az általunk kimondott "világi kritika", ha a világ léte betegségképben fogalmazódig meg általunk is. Sok a „világakarati próféta". Értsétek meg: ezt mondja az Úr: "Ideállíthatom elétek annak a rengeteg betegségnek a képét, amit alkottatok. Tudom zavar titeket a számtalan beteg látványa. Ezért a fogyatkozottban örüljetek, aki az orrotok előtt van. És nézzétek az értelmetekkel, hogy mit láttok, minek erejével észreveszitek a beteget, aki az áldásban teszi láthatóvá magát. Akkor vakon látjátok a beteget, ahogy megmutatkozik az áldásban. Szenvedni fogtok a látványtól, és majd a betegben meglátjátok az áldott gyógyítót".

Olyan alvók lehetünk a szálláson, mint a hajléktalan, csak a számunkra érthető látszat érinti meg az értelmünket, de ami ettől eltérő, arról már betegségképet alakítunk ki. Félünk, hogy meglopnak vakon, és érthetetlen események is megérinthetnek, melyek látszólag betegesnek, vagy szegényesnek mutatkoznak, és leküzdhetetlenek. Van egy útelágazás, ami meg van világítva, kevéssé fontos, inkább meglepő. A szándékos belealvás világába vezet, ahol van lelki megkülönböztetés. Mikor egy ismeretlen kép, ami majd fölöttünk állónak látszik és az értelmünk nem ért, azt egy mély érintettség miatt mégis fontosnak fogja mutatni, hogy a kép és a "képzet" ütközik, ami betegnek látszott, és ami valóban beteg, megnyilvánulni akar az ütközésben, és választani kell. A választás minkét esetben áldás. Lehet, hogy az ép a rossz választás a betegségkép, és képpel szemben felléphet az orvos. Ha az önértelmű világ lenne a beteg, akkor döntés időben érkezett. A belealvás ébresztést feltételez, mert a fogyatkozásunk tudása kevésbé fontos nekünk, mint a egészről alkotott betegségkép, és akkor az értelem elhárító rendszerén nem hatol át a rész, ami a betegség. Ha az önértelem világképnek hazudja az értelmet, akkor igen sok beteget fog bementeni egy anyagi világ hálózatába. Lélek nélkül a hálózati kulcs elveszik, és a betegségkép elinflálódik.

A fiatal értelemnek ritkán becses a gyermekkor, mibe érlelődik. A fát, amin majd gyümölcs terem, az orvos életben akarja tartani. A gyümölcstermő fát sok esetben nem vágja ki a gazda, míg olyan magas lesz, hogy gyümölcsét csak a madarak eszik. Amit a korosodó megélhet, hogy a megkedvelt fa sokáig árnyékot ad, láthatott olyan életsorsokat, hogy számos betegségképeket leírhat alatta az orvos unoka. A fa idővel a madarak lakóhelye lett a gyümölcs miatt, ma kivágva a költők tanyafája.

Amit a világ önmagán diagnosztizálhat, az Urtól kapott életfa, mégis szabad akarattal inkább reflektált a "tökéletes" világra, mint a betegre. Vagy fordítva, amit a rész az egészről akar nyilatkozni, azt téves és beszédes részlet cáfolhatja meg a kitagadásban. A kitagadás ezután a személyesen megfogalmazott betegségképben a bűn? Igen, ha azt az attitűdöt nem fogadjuk el, ami a betegségképet csak azért helyezi az élet elé, mert kezdetekben fontos anyagi világ kritikája. A szükséges rossz, az önértelmű világkép ma gyarmatosít, épülést hazudva hátérbe vonul, mintha az elveszett kulcsot találná meg a hálózatba mentett információhoz. Az önreflexió forrása nem ez.

A betegbiztosítás rendszere ott ér véget, ahol elkezdődik. A közösségi idők után a korai ígéretekre reflektál a beteggé lett egészséges. Írásban és beszédben fiatal diktál a kirekesztés dolgában. A fiatalt bűnnel vádoló korosabb ember kegyelmi elve fordít a biztosítási logikán: akit megkísértett az Áldottak királyságában, az a személyt meg tudja majd gyógyítani a független eredethez visszavezető úton. Aki az önreflexióban és a szenvedésben megtalálja a régi, és kényszeredett lélektelenséget, és helyes képzete lesz az útról, mire szabad akaratból lépett, az egy ismeretlen betegséghez vezető utat fedez fel, talán mire az útelágazás ma is mutat a tábla az egyik felirat: ÁLDÁS.

2. Miért keresitek az élőt a halottak között?

Szótlannak induló naptári év gyermeki naplóban sorakozó „emlék szavai” most üres lapokat nyitnak meg. Napló helyett, a bizalom tiszta lapjára, ezért írok a mai napon, hogy emlékezzünk angyalok szavára, énekükre és a gyermeki örömre, melyek a közeli napokban szép emlékek. Akik talán kibontják az ajándékot tartalmazó csomagot, és a korai idők emlék szavait is elolvassák a naplóban látják, hogy újrakezdéshez kevés az emlék. És mögötte van az új feladat, ami mérgelődéssel jár, ha az ajándék vissza kerül a boltba, ha visszakérjük az árát. A plazában persze nincs egyedül a szem kívánságainak engedelmesen várakozó.

Nézelődve, talán itt megérthető, mit tehet láthatóvá a gyerek ajándékának cseréje, ezen túl az, hogy miért menekülünk sokan a plazába. Aki visszakéri az ajándék árát, ahogy most ezért indult, tiszta lapot kap a cserére, amit egy jó oknak is nevezhet. Aki csak kényszeredetten érkezett ide, majd a reklamációs osztály elhagyása után, visszatérő látogatója lehet sok vendégmarasztaló helynek, számára itt cserélik fel még jobb okká, a jó ok. Nézve az árleszállítási reklámokat, beszélgetve az eladókkal, a nem hirdetett akciók is tudomására jutnak. És ha a "bezárt bazár" ily módon a kapukon belül kinyit, akkor meg fogom érteni magam is, hogy ahol sok ember hátát látni, ott van ok arra, hogy odaálljak érdeklődni. A kitartóan háttal álló emberek, mindig titokzatosak voltak számomra.

A pláza szükségszerűen látogatandó hely lesz számomra, ahogy látom már az újévi ajándékakcióra mutató írás érthető, ezen okból keresem fel majd az egység helyeit. Ki hol mutatkozik, feletételezi mit gondol a helyről látogató. A templom is az Egység helye, és mert templomba járó vagyok jó okom van is beszélni arról, hogy milyen kínálatot nyújt a hívőnek a "bezárt bazár". Az Élő Egységnek részesei, itt sem ott sem értelem nélkül vagyunk. A templomba járó is számít arra, hogy megértheti a jó okot. Ezért nem keresem az élők közt a holtat.

Megérteni, jó okkal alkotta a Teremtő az anyagi világban saját képére az embert. Az anyag cserélhető vagy eldobható, viszont a benne működő "hármas kívánság" legyőzné a lelket a test templomában. Az érthetően jó ok van meglátni, hogy miben áll meg, amit kipótol a közösség tevékenysége az ember önképében. Ajándékkal, vagy elvárással lehet közösségben élni. Egyet és az Egységest civilizációnak is nevezheti, aki azt mondja, hogy az emberi közösség ragaszkodik identitásához, amiben láthatja az anyagi beteljesedéskor a Civilizáció szóhasználatában az ön-képét, mire reflektál.

Egyben az Egység felcserélhető gondolat, mint kertekben elkülönült oksági viszony. Az elsődlegesség más lehet, amikor hasonló jellegű, és valóságos tények viszonyát vizsgálva külön-külön részletezve, több módon írhatjuk le. Jó és a rossz sem önmagában van, mindenképp összekapcsolja szorosan, vagy lazábban az oksági sorrend, és az értelmi következetesség. A kitagadásra kitartóan reflektálunk okkal vagy ok nélkül az Identitások sokféle nézőpontjából, ami más keretben értelmes folyamat. Figyelmeztetések fogalmazódnak meg, válságok bekövetkeztét írják le tudósok vagy próféciák. Közben kevesen tudják, hogy az igaz prófécia, tartalmától függetlenül hatásában ébresztő, serkentő. Így lehet, és azért mérlegeljük is a próféciát.

A szavak olyan abszolút tényezők a mondatban, melyeknek megelőző természetük is van, a mondatban utolérnek az apadás előtti szavak is, vagy megérthetők, amikor az ígéretben már múlt idejű esemény. Az élet alapos várakozás az időben, a szavak, erejével vagy gyengeségével együtt érthető mondat. Ha az Ige esemény, amiről „szó van”, akkor az élő kő is az, csak más vonzata van. A profán és a szakrális tér is érvényes az élők között, és a fejfák mögött. Ami mégis eltérő egy mondatban, az olyan ígéret töredezett formájában, amit a kereső alany inflálódó "eseménytér" részeseként más módon tárol, magyarázni nem lehet, mert a szavak „hosszú mondatok” részeként köszönnek vissza. Az inflációs mondatoknak "hiteles alanyai", vagy adósai is lehetünk. Az önreflexiót megengedő tárgyszerűség is végül ráutal arra, hogy az Ige olyan teste a mondatnak, ami visszakérdez diszkrét módon alanyára. A lehetségesnek elnevezett „szakrális tér” felvethet egy gondolatot, ami élő a „profán térben”, hogyha az Ige teste meghatározza a mondatok irányát. Visszaható okságban látva az időben az anyag személyes esemény lesz, mire élő vagy halott válasz adható.