Egy rokkant házaspár ismerkedik mankóival és érlelődő új élettel, miközben kivonják magukat a terápiás kényszer alól, és kérdésekre, hogy mi végre teszik, azt válaszolják, hogy így boldogok, és a szabadságban is képesek mozgáskorlátozottan élni. Azon túl, a terápiás csoportban maradó többi tagot is boldognak látják, így okuk sincs arra, hogy maradjanak még. Hasonlóan beszélnek, mint akik a lelki drámák kényelmetlen, szerepjátékaiban mégis vidám világában éltek, dolgoznak. A rokkant nyugdíja miatt, rokkantságának igazolásért, egzisztenciája miatt tölt el három évente néhány hónapot terápiás kezelésen.
A közbeszéd nem kérdezi a múltról és jövőről, valamint arról, hogy mit üzen a ma élő emberek és a jövő nemzedéknek, én is kitérnék a válasz elől. Két okom van. Mert válaszom mögött rejtett görcsök, negatív tapasztalatok mellett, érzékelésem elegyedik a naivitás oktalan derűjével. Hármas kívánság él bennem, mint az emberekben, az elfogadás, a követés, és a megosztás öröme. És már tapasztalati összegzésként kitalálták nélkülem is, az általános és korrekt metódust, akkor jó okkal tudomásul veszem. Ha mégis, én most megkérdezném, a múlt és a jövő válaszra váró kérdéseiről az ismeretlent, hogy milyen válaszai vannak, tipikus feleletekkel számolhatnék. A válaszadók egy része röviden elmondaná, hogy primitív a kérdésem, vagy provokáció, mert senki nem foglalkozik ezzel, és tudható is, hogy az élet kérdéseire a megszülető élet a válasz, az pedig majd maga válaszol idejében, ha akar. A „fatális félreértés” sem ismert a közbeszédben, amikor a folyamatban lévő esemény részletének megismerése után szóbeszéd lesz valami, amit a rekonstrukcióban később igazolni kényszerülnek, mikor maga a történés részlete félreértések sorozatával terjeszkedik fonémává, ami így a történet alanya számára ismeretlen marad.
Észrevehető a közbeszéd hiányában azt is, hogy kevés rásegítéssel meglepően sok ember gyermeki módon válaszol monológokkal a múlt és jövő ismertnek vélt létező válaszaira, amikor a „válaszok” közül egyet kiragadva kritikus véleményt mondhat. A témafüggő ember okos közbeszélő, az oktalan ritka. Ezeken belül lehetséges, hogy többnyire közösségekben fogalmazódnak meg a válaszok, ahol kizáró okok miatt, múltról-jövőről a kérdező oktalan nem tud, a maga titkát kibeszélni értelmetlen.
Az elfogadás, a követés, és a megosztás öröme hármas kívánság az emberekben. A rokkant pár életének alakulásáról keveset írhatok, a források kiapadásának ideje van, korábban a hegyről egy régi forrás barlangjaitól vezette le őket az út a hídhoz. A oktalan útért, és a hídért: Dicsőség az Úrnak! Szegények és betegek beszéltek erről, mutatták meg, hogy merre mentek. Akkor az áramlással ellentétesen irányban, az ott épült a régi híd még bővizű folyó felett vezette át, és talán átjutottak az „értelmesebb” életbe, a hely nevezhető első nyilvánosságnak, lefele és felfele is tekinthetünk.
A koldusnak fájdalmas tudása van a helyről, a megbomló egység várt következmény itt. A „hatalmi” világban, amikor a rendezvények kezdődnek, már tudható, hogy a második nyilvánosságból nem következik az első. Az érzékelhető csoda nyilvános, diszkréten hiteles. A koldus ránéz a lehajlóra, látja a pénzt a kezében, azt is, hogy mankóra támaszkodik az adakozó, és viszonzásként felkínál egy darab száraz kenyeret. A kútról fognak még beszélni, és a barlangról, ami a hegyek belső titka, és aki a koldusnak hírt hoz, az kenyeret kap.
Magasba emelné a bűn az emberi tudatot, egzisztenciája a föld robotosát megkötözi. Ezért tud bűnözőkkel egyezkedni a hídon, de a törvénytelen uralom zárt belső törvénye, a törvény helyett megkötözi. A gazda rosszul gondozott földjén robotos marad. A magasságban lakó fejedelemség nem arany várost épít, múltja és jövője az elapadt forráshoz köti. Meneküljetek a rossz gazda földjéről, ne gondozzátok azt, amire nincs gondja. Amíg a fejedelemségekben az örökösödési háború tart, addig a magasság még tud rombolni. Tagadja meg szolgálatát ezen a földön, aki bezártan, megvetetten raboskodik itt sokakkal. Szolgáljon bárhol idővel, akkor is örököse marad a gazdátlan és gondozatlan földnek.
Amikor összegyűlnek a felső vizek az földet és eget elválasztó boltozat fölött, fény és árnyék látszik a felhőkön. Aki fentről való látja azt is, hogy jó a lélek szegénysége. Megszületni itt a földön és számos helyen a szolgálatra jó, ahol a Lélek áradása ritka, elvonul az örömmel és a bánattal, mint a felhő. Ahol az ég és föld között a boltozaton rossz és jó nincs szétválasztva, ott a kegyelmi erő, a törvénytelenség és a törvényesség a földjébe helyezett köveket megtöri, vagy a kövekben lévő megeredt hajtásokat, vízzel táplálja. Egy hatalmas hegy van a talapzaton, és ha az engesztelő bot erre mutat, akkor a felhők is kiárasztják a földre az esőt, rosszra és jóra. Eljön a Lélek korszaka, az utolsó idő, ami egy könyvben, a Jelenések Könyvében írva van beteljesedésre vár. A föld már elnyeli az esők vizét, és a felhő sem árad túl, hogy a sziklára mutató látni fogja természetét a fentieknek a tűzben. Az alapok az élő kövek, a sziklák nagy részét már domb szerűen föld takarja és négy forrás táplál egy tározót. Kevesebb vagy több víz látszik kiáradni a forrásokba. Az igazság mértéke szerint, mert amikor a boltozat alatt épülő várost külső és belső tűz égeti, emelkedik vagy csökken a mérték. Ahol elhatalmasodott a bűn, túlárad a kegyelem.
Az Emberfia születik és meghal, belső törvényei élő kövek, melyek szétporladhatnak, mégis a bennük az égő kicsiny csipkebokor ágacska megered, ezek világítanak élő eredetben. A gazdátlan földről, honnan kimenekültem, a szolgálat végén visszatérek, élve vagy holtan. Bezárt az önértelem a börtönébe és leírtam, amit az élő kövek természetéről megismertem, amit az engesztelésről érzek, és a jelenről még tudok.
Hívást éreztem, hogy válaszoljak: hallja a szolgát a beszélő. Megpróbáltam az arany természetét, de bezárta kapuit a város a korona előtt. Kinn az égő arany, bent a bezárt alany. Az arany a városába bezártakat fénykehely sugárzással világítja meg. Égető tüze a bezáruló múltnak nem éget többé idebent, mert az itt bezártak a lélek lángjához igyekeznek, a jövőben a város alászáll, mert a belső tér hideg marad, így a koronát belül is megpróbálja a lélek tüze. Azután, hogy az ajtók a földre éréskor felcsapódtak, akkor ismét belobban a tűz, és belülről égeti ki a hideg aranyat. Akik kintebb állnak, bentebb menekülnek, és életben maradók a lélekben egységben a királlyal, aki életre keltheti halottjait. Kifele tart az új földre a tűzben próbált arany városból a kapukat a látók nemzedéke, kik életre keltek a Lélekben.
A közeli föld dermedő csendjébe lépve a felhők homokos kiszáradó talajt, sarjadó életre fordult élő köveket látnak, égő csipkeágak csillagvirágzásából, az anyagvilág belső csendjéből kilépő az anyag jelenéseinek mulandóságába lép a látható. A kereső remény halk emlékénekére figyelők előtt a kapuk megnyíltak, de a múlt még elvakít. A város felcsapódó kapuit észre sem véve, hallgatják énekét a pólyában talált gyermekről, az angyali szellemek útmutatását. Szelleme a földi dalnoknak fel nem foghatja, mit énekel majd, mégis énekelni fog. A tűzről, ami a kapukon berobban nem tud a dalnok, új énekének halálos szomorúsága visszhangzik csupán.
Most a kihűlt arany korona hűvöse megnyugtatja a bezártat. Ha majd látja belül is lángolni az aranyat, akkor az idők teljesedése a kapukon a megmentőnk jele. Valami marad a kezdeti időből: akit arról a látástól a fénykehely vonzotta el figyelmét, az most szemét letakarva szemlélheti, a hit kezdeti nyugalmát, a hetedik napot.
A közbeszéd nem kérdezi a múltról és jövőről, valamint arról, hogy mit üzen a ma élő emberek és a jövő nemzedéknek, én is kitérnék a válasz elől. Két okom van. Mert válaszom mögött rejtett görcsök, negatív tapasztalatok mellett, érzékelésem elegyedik a naivitás oktalan derűjével. Hármas kívánság él bennem, mint az emberekben, az elfogadás, a követés, és a megosztás öröme. És már tapasztalati összegzésként kitalálták nélkülem is, az általános és korrekt metódust, akkor jó okkal tudomásul veszem. Ha mégis, én most megkérdezném, a múlt és a jövő válaszra váró kérdéseiről az ismeretlent, hogy milyen válaszai vannak, tipikus feleletekkel számolhatnék. A válaszadók egy része röviden elmondaná, hogy primitív a kérdésem, vagy provokáció, mert senki nem foglalkozik ezzel, és tudható is, hogy az élet kérdéseire a megszülető élet a válasz, az pedig majd maga válaszol idejében, ha akar. A „fatális félreértés” sem ismert a közbeszédben, amikor a folyamatban lévő esemény részletének megismerése után szóbeszéd lesz valami, amit a rekonstrukcióban később igazolni kényszerülnek, mikor maga a történés részlete félreértések sorozatával terjeszkedik fonémává, ami így a történet alanya számára ismeretlen marad.
Észrevehető a közbeszéd hiányában azt is, hogy kevés rásegítéssel meglepően sok ember gyermeki módon válaszol monológokkal a múlt és jövő ismertnek vélt létező válaszaira, amikor a „válaszok” közül egyet kiragadva kritikus véleményt mondhat. A témafüggő ember okos közbeszélő, az oktalan ritka. Ezeken belül lehetséges, hogy többnyire közösségekben fogalmazódnak meg a válaszok, ahol kizáró okok miatt, múltról-jövőről a kérdező oktalan nem tud, a maga titkát kibeszélni értelmetlen.
Az elfogadás, a követés, és a megosztás öröme hármas kívánság az emberekben. A rokkant pár életének alakulásáról keveset írhatok, a források kiapadásának ideje van, korábban a hegyről egy régi forrás barlangjaitól vezette le őket az út a hídhoz. A oktalan útért, és a hídért: Dicsőség az Úrnak! Szegények és betegek beszéltek erről, mutatták meg, hogy merre mentek. Akkor az áramlással ellentétesen irányban, az ott épült a régi híd még bővizű folyó felett vezette át, és talán átjutottak az „értelmesebb” életbe, a hely nevezhető első nyilvánosságnak, lefele és felfele is tekinthetünk.
A koldusnak fájdalmas tudása van a helyről, a megbomló egység várt következmény itt. A „hatalmi” világban, amikor a rendezvények kezdődnek, már tudható, hogy a második nyilvánosságból nem következik az első. Az érzékelhető csoda nyilvános, diszkréten hiteles. A koldus ránéz a lehajlóra, látja a pénzt a kezében, azt is, hogy mankóra támaszkodik az adakozó, és viszonzásként felkínál egy darab száraz kenyeret. A kútról fognak még beszélni, és a barlangról, ami a hegyek belső titka, és aki a koldusnak hírt hoz, az kenyeret kap.
Magasba emelné a bűn az emberi tudatot, egzisztenciája a föld robotosát megkötözi. Ezért tud bűnözőkkel egyezkedni a hídon, de a törvénytelen uralom zárt belső törvénye, a törvény helyett megkötözi. A gazda rosszul gondozott földjén robotos marad. A magasságban lakó fejedelemség nem arany várost épít, múltja és jövője az elapadt forráshoz köti. Meneküljetek a rossz gazda földjéről, ne gondozzátok azt, amire nincs gondja. Amíg a fejedelemségekben az örökösödési háború tart, addig a magasság még tud rombolni. Tagadja meg szolgálatát ezen a földön, aki bezártan, megvetetten raboskodik itt sokakkal. Szolgáljon bárhol idővel, akkor is örököse marad a gazdátlan és gondozatlan földnek.
Amikor összegyűlnek a felső vizek az földet és eget elválasztó boltozat fölött, fény és árnyék látszik a felhőkön. Aki fentről való látja azt is, hogy jó a lélek szegénysége. Megszületni itt a földön és számos helyen a szolgálatra jó, ahol a Lélek áradása ritka, elvonul az örömmel és a bánattal, mint a felhő. Ahol az ég és föld között a boltozaton rossz és jó nincs szétválasztva, ott a kegyelmi erő, a törvénytelenség és a törvényesség a földjébe helyezett köveket megtöri, vagy a kövekben lévő megeredt hajtásokat, vízzel táplálja. Egy hatalmas hegy van a talapzaton, és ha az engesztelő bot erre mutat, akkor a felhők is kiárasztják a földre az esőt, rosszra és jóra. Eljön a Lélek korszaka, az utolsó idő, ami egy könyvben, a Jelenések Könyvében írva van beteljesedésre vár. A föld már elnyeli az esők vizét, és a felhő sem árad túl, hogy a sziklára mutató látni fogja természetét a fentieknek a tűzben. Az alapok az élő kövek, a sziklák nagy részét már domb szerűen föld takarja és négy forrás táplál egy tározót. Kevesebb vagy több víz látszik kiáradni a forrásokba. Az igazság mértéke szerint, mert amikor a boltozat alatt épülő várost külső és belső tűz égeti, emelkedik vagy csökken a mérték. Ahol elhatalmasodott a bűn, túlárad a kegyelem.
Az Emberfia születik és meghal, belső törvényei élő kövek, melyek szétporladhatnak, mégis a bennük az égő kicsiny csipkebokor ágacska megered, ezek világítanak élő eredetben. A gazdátlan földről, honnan kimenekültem, a szolgálat végén visszatérek, élve vagy holtan. Bezárt az önértelem a börtönébe és leírtam, amit az élő kövek természetéről megismertem, amit az engesztelésről érzek, és a jelenről még tudok.
Hívást éreztem, hogy válaszoljak: hallja a szolgát a beszélő. Megpróbáltam az arany természetét, de bezárta kapuit a város a korona előtt. Kinn az égő arany, bent a bezárt alany. Az arany a városába bezártakat fénykehely sugárzással világítja meg. Égető tüze a bezáruló múltnak nem éget többé idebent, mert az itt bezártak a lélek lángjához igyekeznek, a jövőben a város alászáll, mert a belső tér hideg marad, így a koronát belül is megpróbálja a lélek tüze. Azután, hogy az ajtók a földre éréskor felcsapódtak, akkor ismét belobban a tűz, és belülről égeti ki a hideg aranyat. Akik kintebb állnak, bentebb menekülnek, és életben maradók a lélekben egységben a királlyal, aki életre keltheti halottjait. Kifele tart az új földre a tűzben próbált arany városból a kapukat a látók nemzedéke, kik életre keltek a Lélekben.
A közeli föld dermedő csendjébe lépve a felhők homokos kiszáradó talajt, sarjadó életre fordult élő köveket látnak, égő csipkeágak csillagvirágzásából, az anyagvilág belső csendjéből kilépő az anyag jelenéseinek mulandóságába lép a látható. A kereső remény halk emlékénekére figyelők előtt a kapuk megnyíltak, de a múlt még elvakít. A város felcsapódó kapuit észre sem véve, hallgatják énekét a pólyában talált gyermekről, az angyali szellemek útmutatását. Szelleme a földi dalnoknak fel nem foghatja, mit énekel majd, mégis énekelni fog. A tűzről, ami a kapukon berobban nem tud a dalnok, új énekének halálos szomorúsága visszhangzik csupán.
Most a kihűlt arany korona hűvöse megnyugtatja a bezártat. Ha majd látja belül is lángolni az aranyat, akkor az idők teljesedése a kapukon a megmentőnk jele. Valami marad a kezdeti időből: akit arról a látástól a fénykehely vonzotta el figyelmét, az most szemét letakarva szemlélheti, a hit kezdeti nyugalmát, a hetedik napot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése