Visszatérő elvárást kellene a kultúráknak megfogalmazni, mert a hatalmi politikában az ütközések tárgyszerűsége átláthatatlan, még a személyes beszédnél is nehezebben értelmezhető. Kicsi hálás rész a Test, és egzisztenciája lehetőség, mikor elvárásaiban ott az emlékezet szava. Ami kívül látható a hálózati körökben, azt értelmes ütközési pont rejtetten létezik. Ha az önreflexióban sem találhatja meg a beszélő és a hallgató az Egységet akkor kiütközik, hogy elvárása lehet a megelőző valósággal kapcsolatban. Elvárás, egy olyan értelmi tényt legalizál visszautaló irányban, amit a múltban megvolt a kisközösségben, ezért a rész kritikai formában épp a mai állapot visszfényét látja. Egységből nem következik Egy belső hálózati erő, ami (lelkileg) fenn tudná tartani, a (szellemiben) létező megelőző valóságban az előremutató párbeszédet. Tárgyszerűen a személy az alapkérdésére maga fog válaszolni. Mert ami törmelék, a múltat építő kövek maradék kulturális jelenségei, alig érzékelhetők az egzisztenciák által az „új egységben” a hálózatokban. A kultúrák a késő idők reklámjai, vagy a reklám a kultúra.
Visszhang hallatszik a mai kocsmából. Jelenségekről jelenésekről hallva visszaköszön egy korábban itt leírt példázat, a tizenöt éves kapitány „története”. Lényegében a képzelet számára ismeretlen eseményben, tizenöt évre tervezett útra indul a tizenöt éves kapitány. Nincs kérdés, ami a legendás történethez kapcsolódik, csak beszélnek valakiről, akit nem látnak már egy ideje errefelé, és az az eltűntnek vélt ember régi viselkedéséről hallani a visszhang foszlányaiban. Ideig és időkig tartó történetekben kihallható, hogy nem sokáig lesz már nyitva a kocsma. Ez ember elveszett, talán fél idő marad a várakozásra, a visszatérésre. Amikor a hol, hová és hogyan az esemény, a történet origójába kerül nem kérdés, hogy a válaszra nem sok idő marad. Ha a visszatérő megszólítása olyan jövőbeli tény, miben a megelőző valóság már nem tény, mikor a rész igazságát beelőzi az egész jelen ideje, akkor meg kell jelenni személyesen. Amíg az értelmi válaszokat tárgyszerűen nem lehet megfogalmazni, az ok és okozat kérdése nem válasz, inkább kérdés. Lényeges a lelki, szellemi és anyagi valóság viszonyai között, hogy az ok többnyire részben anyagi, ahogy a Test is részek egysége. Az jelen idő jelenség-szerűen és szóban hozható, aminek tárgyi értelme személyes. Az Ige ígérete rámutató, és a próféciák is ilyenek, az okozatra vonatkozó tények a Testen belüli jövő időt jeleznek. Nem a civilizációban, a Test, az értelem szellemi és lelki hatásokra majd Testrésszé lesz. A profánba vezet az időben mondott szó.
Ezt mondja az Úr: „Mit gondoltok mi a gonosz gazda jövője? Ha van halála után vagyona kintlévőségén kívül örököse így lehetne. Akik elhagyják a földjét, és meghalnak ők is valami módon, de szolgálni tudnak máshol. Visszatérnek majd uralkodni, ha itt lesz az ideje”. Hogyan szorulna ki a rész a szellemi és lelki valóság egészéből. Ami az önértelméből nem következik, hogy csak alanyi örökségre várhat, ha Testrész, akkor a múltból jogos rész illetné, ha tudomást venne a Test a részről, aki az alanyi önértelmével megelégszik, és nem menekül szolgaságba, akkor a kultúra morzsa elakad a torkán. A jövőbeli rész-szerűségben köhögőnek a szolgálat ígérete nem földrész, nem is anyag. Benne marad a múlt rész-szerűségéből valami a szolgálóban, mely örökössé teszi, legyen ez a kocsmában megjelenő, a profánba induló, útitársat kereső korai én, vagy a régi háló megszólító kritikusa. A személyes van benne a jelenben, ott lesz visszatérő, szellemileg és lelkileg, tűzben emésztve is időbeli az alany, ott lesz jövője az Egyben, de ennek az Egység az okozata. Az Egység jó ok lehet, ahogy a hálónál rá lehet mutatni a halászra.
Adósságcsapda idején elnyomja a hatalmi szó a beszéd érthetőségét csalás vagy a bűn és a büntetés. A prófécia ígérete nem mehet mélyebbre, legfeljebb az égre szegezheti a veszett földet. Azt mondhatja, megengedi a jövőben a purgatóriumot, vagy engedi a jövő időt megvalósulni, ami súlyos megítélésre mutat vissza, a múlt hitelválságára. A megelőző valóság itt inkább lehet kritika tárgya, rávezet az emlékezetre, hogy lássuk a tehetetlenség okát, a várakozás szükségességét, ami a hitet személyes próbára tette.
Visszhang hallatszik a mai kocsmából. Jelenségekről jelenésekről hallva visszaköszön egy korábban itt leírt példázat, a tizenöt éves kapitány „története”. Lényegében a képzelet számára ismeretlen eseményben, tizenöt évre tervezett útra indul a tizenöt éves kapitány. Nincs kérdés, ami a legendás történethez kapcsolódik, csak beszélnek valakiről, akit nem látnak már egy ideje errefelé, és az az eltűntnek vélt ember régi viselkedéséről hallani a visszhang foszlányaiban. Ideig és időkig tartó történetekben kihallható, hogy nem sokáig lesz már nyitva a kocsma. Ez ember elveszett, talán fél idő marad a várakozásra, a visszatérésre. Amikor a hol, hová és hogyan az esemény, a történet origójába kerül nem kérdés, hogy a válaszra nem sok idő marad. Ha a visszatérő megszólítása olyan jövőbeli tény, miben a megelőző valóság már nem tény, mikor a rész igazságát beelőzi az egész jelen ideje, akkor meg kell jelenni személyesen. Amíg az értelmi válaszokat tárgyszerűen nem lehet megfogalmazni, az ok és okozat kérdése nem válasz, inkább kérdés. Lényeges a lelki, szellemi és anyagi valóság viszonyai között, hogy az ok többnyire részben anyagi, ahogy a Test is részek egysége. Az jelen idő jelenség-szerűen és szóban hozható, aminek tárgyi értelme személyes. Az Ige ígérete rámutató, és a próféciák is ilyenek, az okozatra vonatkozó tények a Testen belüli jövő időt jeleznek. Nem a civilizációban, a Test, az értelem szellemi és lelki hatásokra majd Testrésszé lesz. A profánba vezet az időben mondott szó.
Ezt mondja az Úr: „Mit gondoltok mi a gonosz gazda jövője? Ha van halála után vagyona kintlévőségén kívül örököse így lehetne. Akik elhagyják a földjét, és meghalnak ők is valami módon, de szolgálni tudnak máshol. Visszatérnek majd uralkodni, ha itt lesz az ideje”. Hogyan szorulna ki a rész a szellemi és lelki valóság egészéből. Ami az önértelméből nem következik, hogy csak alanyi örökségre várhat, ha Testrész, akkor a múltból jogos rész illetné, ha tudomást venne a Test a részről, aki az alanyi önértelmével megelégszik, és nem menekül szolgaságba, akkor a kultúra morzsa elakad a torkán. A jövőbeli rész-szerűségben köhögőnek a szolgálat ígérete nem földrész, nem is anyag. Benne marad a múlt rész-szerűségéből valami a szolgálóban, mely örökössé teszi, legyen ez a kocsmában megjelenő, a profánba induló, útitársat kereső korai én, vagy a régi háló megszólító kritikusa. A személyes van benne a jelenben, ott lesz visszatérő, szellemileg és lelkileg, tűzben emésztve is időbeli az alany, ott lesz jövője az Egyben, de ennek az Egység az okozata. Az Egység jó ok lehet, ahogy a hálónál rá lehet mutatni a halászra.
Adósságcsapda idején elnyomja a hatalmi szó a beszéd érthetőségét csalás vagy a bűn és a büntetés. A prófécia ígérete nem mehet mélyebbre, legfeljebb az égre szegezheti a veszett földet. Azt mondhatja, megengedi a jövőben a purgatóriumot, vagy engedi a jövő időt megvalósulni, ami súlyos megítélésre mutat vissza, a múlt hitelválságára. A megelőző valóság itt inkább lehet kritika tárgya, rávezet az emlékezetre, hogy lássuk a tehetetlenség okát, a várakozás szükségességét, ami a hitet személyes próbára tette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése