Integrálni akarom az érzelmeiben meghatározott (befogadó, elutasító) közösségeket. Civilizációink az önértelmező hálózatok miatt részeiben egész szeretne maradni. Korábban talán ezért akart szomszédom lenni a sötétség, mikor hálózati szerepet kínált számomra, mert a meghatározó helyi kultúra helyett, a rész meghaladása a cél. Mécsest gyújtottam, majd közli a riadt szomszéd, hogy a meghatározó világkép már készen van, és egzisztenciális megmaradásának feltétele már nélkülem is adott. Mondván, ha kritikai egységben maradok a már civilizált közösséggel, akkor csak ezen az úton maradhat fenn régi kultúránk. Az egyenes utca civilizációja valójában zsákutcába vezet, mert mikor majd a gyertyáim csonkig égtek, akkor a meghatározó világkép következetesen a szomszédok ideához tért vissza. Ami belső tartalomként a memóriába lett mentve az a „közösségi érték” keresőszóra rendszerhibát jelez ma.
Néhány percig írhatok még, talán addig nem érzek kísértést arra, hogy én is egy test legyek a civilizációban. Azután, szinte sugallja a közösségi értelem kísértete, hogy kérdezzen: Hova tartozol, önmagad vagy? Nem, átlényegültem. A sötétséggel eddig is találkoztam munkám közben, a családi életben, örömteli szórakozás során, és most már okosok között akarok oktalan maradni. Nem lep meg ezért ismétlődő vágyam kényszerítő ereje, hogy kritizáljam a sötétséget. Önmagával meghasonlik, látszik visszfénye, az önértelem világhatalma és dominanciája gyermeteg és hazug, látszólag megengedi, hogy hatása alól kivonja magát valaki, végül mégis kegyetlen.
Lélekben és gyakorlatilag testben is, talán a sötétség lehet a legközvetlenebb, egyben a legmegbízhatatlanabb szomszédom. Ha a magam fogalmazta kísérteties „közösségi kritikát” magamévá téve, új energiaforrást keresnék, a sötétségen belül keresnék egy már létező lelki fényt adó helyet. Szűk térbe világító sarki kocsmát, vagy visszhangos lerobbant báltermet, hol a takarító lélek lakik. Hallgassuk a takarító lelkét? Majd a lélek keresztségében új erőre kapsz te a lelki szegény a sötétségben, mondja. Hallom azt is, hogyha vársz reggel a mészáros kiméri a levágott kost. Vakság ellen a hús jó.
Vízkereszt van. Mi történik ezen a napon? Akik láttak, mondták: „kövekkel „megrakott hátizsákkal” érkeztél a folyóhoz. Jézus, aki hordozza majd keresztjét ezen a napon merült alá a folyóba Keresztelő Szent János a bűnbánati keresztségben. Elhagyja a gonosz gazda földjét, leteszi a terhét, majd a sivatagba megy. És visszatér.
Ezt mondja az Úr: „Mit gondoltok mi a gonosz gazda sorsa? Ha meghal, talán lesz a testén kívül valami, ami az örökösé lehet. Vagyona csak kintlévősége, ami teher. Akik elhagyták a földjét, és meghaltak ugyan ők is valami módon, mégis szolgálni tudtak máshol, visszatérnek majd uralkodni, a gonosz gazda földjére, ha itt lesz az ideje”.
Néhány percig írhatok még, talán addig nem érzek kísértést arra, hogy én is egy test legyek a civilizációban. Azután, szinte sugallja a közösségi értelem kísértete, hogy kérdezzen: Hova tartozol, önmagad vagy? Nem, átlényegültem. A sötétséggel eddig is találkoztam munkám közben, a családi életben, örömteli szórakozás során, és most már okosok között akarok oktalan maradni. Nem lep meg ezért ismétlődő vágyam kényszerítő ereje, hogy kritizáljam a sötétséget. Önmagával meghasonlik, látszik visszfénye, az önértelem világhatalma és dominanciája gyermeteg és hazug, látszólag megengedi, hogy hatása alól kivonja magát valaki, végül mégis kegyetlen.
Lélekben és gyakorlatilag testben is, talán a sötétség lehet a legközvetlenebb, egyben a legmegbízhatatlanabb szomszédom. Ha a magam fogalmazta kísérteties „közösségi kritikát” magamévá téve, új energiaforrást keresnék, a sötétségen belül keresnék egy már létező lelki fényt adó helyet. Szűk térbe világító sarki kocsmát, vagy visszhangos lerobbant báltermet, hol a takarító lélek lakik. Hallgassuk a takarító lelkét? Majd a lélek keresztségében új erőre kapsz te a lelki szegény a sötétségben, mondja. Hallom azt is, hogyha vársz reggel a mészáros kiméri a levágott kost. Vakság ellen a hús jó.
Vízkereszt van. Mi történik ezen a napon? Akik láttak, mondták: „kövekkel „megrakott hátizsákkal” érkeztél a folyóhoz. Jézus, aki hordozza majd keresztjét ezen a napon merült alá a folyóba Keresztelő Szent János a bűnbánati keresztségben. Elhagyja a gonosz gazda földjét, leteszi a terhét, majd a sivatagba megy. És visszatér.
Ezt mondja az Úr: „Mit gondoltok mi a gonosz gazda sorsa? Ha meghal, talán lesz a testén kívül valami, ami az örökösé lehet. Vagyona csak kintlévősége, ami teher. Akik elhagyták a földjét, és meghaltak ugyan ők is valami módon, mégis szolgálni tudtak máshol, visszatérnek majd uralkodni, a gonosz gazda földjére, ha itt lesz az ideje”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése